Holtomiglan,Holtodiglan: A végső csata után

Előszó

Hermione Jane Granger nem tudott aludni. A varázsvilág végre megszabadult Voldemorttól, de nagy árat fizetett érte. Sokan meghaltak a végső ütközet alatt, s köztük rengeteg olyan ember, akiket Hermione is ismert, és szeretett. Fáradt volt, de mégsem tudta lehunyni a szemét, pedig most már nyugodtan megtehette volna. A veszteség azonban nem engedte, hogy nyugodtan megpihenhessen. Nem tudott nem gondolni azokra, akik a csata során, vagy azelőtt meghaltak, hogy ők most élhessenek. Nem tudott nem gondolni a Potter házaspárra, akiket sohasem ismerhetett meg, Rémszem Mordonra, Dumbledorera, Colin Creevey-re, Ted Tonksra, Nymphadora Tonksra és Remusra, Fredre, Piton professzorra, Dobbira, s legfőképp talán Siriusra. Sirius fontos ember volt az életében, egy barát, akire számíthatott, s immár két éve, hogy nem volt köztük. Hermione sosem mondta el neki, hogy nem csak barátként tekint rá. Most, hogy a férfi szabad életet élhetne, már nincs az élők között. Gondolataiba mélyedve fordult oldalra az ágyon, mikor szöget ütött a fejében egy gondolat.

„Harry beszélt vele. Nem tudom feltámasztani, a halottak nem térhetnek vissza. De beszélhetek vele.”- gondolta.

- Meg kell találnom a Feltámadás kövét! - mondta ki hangosan, majd felkapta a cipőjét, és lerohant a klubhelyiségbe.

A Griffendél ház klubhelyisége kihalt volt,csak itt-ott feküdt egy-egy fáradt diák. Kimászott a Kövér Dáma portéján, majd eszeveszett sebességgel rohanni kezdett lefelé. Volt rá tippje, hogy merre lehet a kő, Harry ugyanis elmondta, hogy merre járt. A megadott utat követve ment be a Tiltott Rengetegbe, és keresni kezdte a követ. Már vagy egy órája kereste, mikor egy kentaur szólította meg.

- Mit keresel itt gyermek? - kérdezte Firenze.
- A Feltámadás kövét. Harry azt mondta, hogy elhagyta az erdőben. Itt kell lennie valahol.
- A halottakat nem támaszthatjuk fel, gyermek.
- Csak beszélni szeretnék vele. Egyszer. Utoljára.
 - Legyen. - mondta a kentaur, majd a kezét nyújtotta a lány felé.

Hermione ugyanígy tett, s Firenze beleejtette a kezébe az apró követ.

- Jól használd, gyermek.
- Úgy lesz. - felelte a lány, de Firenze ekkor már nem volt sehol.

Hermione háromszor megforgatta a tenyerében a követ, s hamarosan megjelent előtte a mosolygó Sirius Black.

- Hermione? - kérdezte a férfi meglepetten.

- Igen, én vagyok.
- De... Miért?
- Sajnálom. Sajnálom, hogy most nem lehetsz itt. Velünk. „Velem” - mondta a lány, miközben szeméből egyre több és több könny indult el, hogy az arcán legördülhessen.
- Nem te tehetsz róla.
- De tehettem volna valamit... Hiányzol, Sirius. Hiányzol Harrynek. És nekem is. Nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam, hogy meghalj. - nyújtotta a kezét a jelenés felé, de mindhiába. A keze átsiklott Siriusé felett. - Bárcsak megakadályozhattam volna...

„Hiányzik a mosolyod, hiányzik a nevetésed. Hiányzik Tapmancs, hiányoznak a véletlen érintések, hiányoznak a beszélgetések... Hiányzol, Sirius. Örökké hiányozni fogsz. Vannak szavak, melyeket sohasem mondta el, de ehhez most már késő. Túl késő.”