Cassiopeia Csillaga

16. fejezet

Veszteségek

Cassiopeia egy fehér gránitból készült sír mellett térdelt. Andromeda a lány mögött állt, és szomorúan nézte őt. A nő hozta el ide, a saját kérésére. Dumbledore hívatta az iskolába, ahol a férfi teste fölött, keservesen zokogva talált rá a lányra. Az igazgató persze érkezését követően azonnal informálta a történtekről, melyek letaglózták Andromedát, de így már nem várta oly váratlanul az elé táruló jelenet. Cassiopeia siratta a férfit, de eközben lelke az igazságszolgáltatásért, a jogos bosszúért kiáltott. Azt akarta, hogy Caramel is megismerje azt az érzést, ami őt a lelki nyomorba döntötte. Azt akarta, hogy neki is fájjon. Bosszút akart állni rajta, kegyetlen bosszút. Olyat, melyet szerinte Caramel megérdemel. Azt akarta tenni vele, amit a miniszter tett az ő férjével. A halálát akarta, s most bosszút esküdött. Addig nem nyugszik, amíg Caramelt el nem éri a végzete, amíg nem fizet meg mindenért. Megesküdött, hogy bármi történjék, ő kezeskedni fog Cornelius Caramel halálánál. Előremeredve bámulta a sírt, melyben Barty feküdt. Szemei apadhatatlan forrásai voltak könnyeinek. Keze a halott Barty kezét fogta; a sírt még nem zárták le. Még nem volt képes rá, hogy megtegye. Még nem tudott búcsút mondani a férfinak, akit örökre elveszített azon az éjszakán.

• Cassiopeia – tette a lány vállára a kezét Andromeda. - Hamarosan indulnunk kell.

Cassie nem válaszolt, egy pillanatig meg sem mozdult. Aztán megcsókolta szerelme kezét, majd pálcájával lezárta a sírt. Koszorút varázsolt rá, fehér rózsákból, majd megkapaszkodott, hogy felálljon. Ahogy azonban felállt, megtántorodott a hirtelen támadt fájdalomtól, mely a méhéből indult ki. Érezte, ahogy a teste megrándul az egyre erősödő, kellemetlen érzéstől. Tudta, hogy valami nincsen rendjén. Valami baj történt a babával. Éppen most, amikor elvesztette a férjét.

Érezte, ahogy vér csordul le a lábán, hogy aztán a föld magába igya azt. Arca falfehér volt, szintén fehér ajkai remegtek. Szólni nem bírt, nem tudott mondani semmit oly nagy fájdalmai voltak.

Esdeklően tekintett Andromedára, aki azonnal megfogta a kezét, és a Szent Mungóba hoppanált vele. A lány még homályosan látta az ispotályt, majd minden elsötétült előtte.

Arra ébredt, hogy valakik beszélgetnek mellette. Nem látta őket, szemeit még mindig csukva tartotta. Egy ágyban feküdt, hogy mióta, nem tudta volna megmondani. A testében lévő fájdalom megszűnt, helyét valamiféle ismeretlen üresség vette át. Lassan nyitotta ki a szemét, amit megzavart a hirtelen fény. Reggel volt, és szülei ott álltak az ágya mellett.

Ted és Andromeda éppen az egyik gyógyítóval beszéltek. Hangjukat nem tudta kizárni a fejéből, de szavaik nem jutottak el hozzá. Az agya még mindig ködös volt, gondolatai lassan tisztultak ki.

Óvatosan felült, s egy szisszenéssel fel is hívta magára a figyelmet.

• Mi történt?
• Hogy érzed magad, kicsim? - kérdezte Ted.
• Üresnek... Hogy... Hogy van a baba? - kérdezte a lány.

Félt a választól. Félt, hogy olyan választ fog kapni, ami fájni fog. Félt, de tudta, hogy megtörtént. Pusztán megerősítést akart... Az ellenkezőjéről. Hogy a gyermeke rendben van... Hogy megtudták menteni.

• Miss Tonks... Mielőtt válaszolok a kérdésére... Megtudhatnánk, hogy ki a gyermek apja? Hogy értesítsük... - szólt a gyógyító, de a lány félbeszakította.
• Nincs szükség rá – felelte Cassiopeia. - A gyermek apja halott. Megölték őt.
• Részvétem. Attól tartok kisasszony, hogy... Hogy rossz hírt kell közölnöm. A fia... Sajnos nem tudtuk megmenteni a magzatot.
• Nem... - rázta a fejét tagadólag a lány. - Ezt nem tudom... Nem lehet...
• Sajnálom... Nem tudtuk elállítani a vérzést. Sokáig kétséges volt, hogy ön is életben marad-e.

Cassiopeia fásultan meredt maga elé. Egy éjszaka leforgása alatt elvesztett mindent. A férjét. A fiát... Miért ily kegyetlen a sors? Miért bünteti őt így? Sírni akart. Zokogni akart, hangosan zokogni, hogy az egész világ meghallja, milyen szerencsétlenség érte őt. Szemeiből azonban egyetlen csepp könny sem szivárgott. Előző este minden könnyét elsírta. Már sírni sem volt képes, csak magába süppedni. Egy valamit azért mégis meg akart kérdezni még az orvostól.

• Mikor mehetek haza? - kérdezte. - El kell temetnem...

Nem tudta kimondani. Nem volt rá képes.

• Ma még nem. Ma még három óránként innia kell az ilyenkor szükséges bájitalból. Holnap már hazamehet, de a nyár folyamán kéthetente vissza kell jönnie rendszeres kontrollra.
• Értem...
• Továbbá szeretném, ha tudna róla, miss Tonks: nagy szerencséjére a későbbiekben még lehet gyermeke a történtek ellenére is...

Cassiopeia nem válaszolt. Kitől akarhatna ezek után gyermeket? Az egyetlen férfi akinek valaha is szült volna, halott. Ezek után nem tudott hinni abban, hogy valaha is újra szerelmes lesz. Talán, nem is akart. Egyenlőre még biztosan nem. Jó sokáig...

S hogy ő miért élte túl? Nem tudta... De folyamatosan visszhangzott benne a kérdés: Miért?

Miért él még, ha ők meghaltak?

A napot az ágyban töltötte. Gondolkozott, s szótlanul maga elé meredt. Három óránként megitta a bájitalt, majd folytatta tovább a tevékenységét. Éjszaka rosszul aludt, forgolódott az ágyában.

Álmában újra átélte azt, amit a valóságban is. Magát hibáztatta a történtek miatt, s mindez a bűntudat álmaiban került felszínre. A gyógyítók álomtalan álmot adtak neki, hogy kipihenhesse magát ő is, és a többi beteg is. Reggel kialudva ébredt, de fásultsága és önmarcangolása is újult erővel marcangolta tovább a lelkét. Ted, Dora és Andromeda hazavitték, azt szerették volna, ha otthon marad. Cassiopeia azonban másképp gondolta ezt. Úgy vélte, vissza kell mennie az iskolába.

Az otthon maradt ruhái közül magára öltött egy feketét a frissítő fürdőt követően, majd szüleivel ismét a temetőbe hoppanáltak. Ted vállalta magára, hogy a kezében viszi az apró csomagot. A két Tonks néhány lépéssel lemaradva követték a lányt. Cassiopeia hirtelen torpant meg Barty sírja előtt.

A fehér rózsákból készült koszorú, melyet két nappal korábban varázsolt oda, most szomorúan kókadozott. Andromeda eltávolította a sír tetejét, amíg Ted belehelyezte a magzatot.

Miután Andromeda visszavarázsolta, Cassie kölcsönkérte a pálcáját, majd a sírkőre irányította azt.

Barty Kupor neve mellett egy új név jelent meg: Rigel Bartemius Kupor.

Ezt követően egy intéssel eltűntette a kókadozó virágot, majd egy új, friss koszorút varázsolt a helyére. Nem bírt ránézni a sírra. Nem úgy, hogy önmagát marcangolta, hibáztatta a történtek miatt, s azért, hogy ő még mindig él. Nem úgy, hogy ne morzsoljon el egy könnycseppet titkon értük.

Hátat fordított a gránitnak, s visszaadta Andromedának a pálcáját, majd elindult a temető kijárata felé.

Andromeda és Ted együtt kísérték vissza a Roxfortba. A hop-hálózaton mentek, egyenesen Dumbledore irodájába. Előre értesítették az igazgatót a történtekről, aki megértően állt a történtekhez, és kedvesen fogadta az érkezőket. Cassiopeia-t leküldte Madam Pomfrey-hoz, hogy nézze meg, minden rendben van-e vele, míg ő beszél a szüleivel. Miután a lány elköszönt, engedelmeskedett, és meglátogatta a javasasszonyt aki egy gyors diagnosztikai bűbájjal megoldotta a problémát.

• Ahogy elnézem, a napokban nagy trauma érte a testedet, amit ki kell pihenned. Úgy vélem, egy vagy két éjszakára itt kéne maradnod – mondta.

Harry is még bent volt a gyengélkedőn, de nem szólt a lányhoz. Nem tudta, hogyan viszonyulhatna hozzá, hogyan tudna ezek után jóban lenni vele. Cassiopeia – mintha csak megérezte volna a fiú bizonytalanságát – elmosolyodott. Ez a mosoly azonban nem volt igazi mosoly – arra már nem volt képes, hogy mosolyogjon. Többé már nem...

• Nem foglak bántani, ha attól félsz – mondta. - Én nem vagyok ők...
• De ők a szüleid – felelte a fiú.
• Csak biológiai értelemben – felelte a lány, de többet nem mondott.

Cassiopeia két napot töltött bent a gyengélkedőn. A teste szépen gyógyult, de a lelkén még mindig nagy seb tátongott. Üres volt, egy nagy űr, egy lyuk foglalta el Barty és a kis Rigel helyét.

Ginny, az ikrek és Hermione is meglátogatták őt, de csak keveset beszélt velük. Egyedül akart lenni, és terhesnek érezte mindenki más társaságát. Magába akart fordulni, az önvádba, az önmarcangolásba, a melankóliába. Fred és George megpróbálták megnevettetni őt. Néha egy-egy halvány mosoly átfutott az ajkán, de nevetni nem tudott. Ahhoz túl mély volt a gyász.

Miután Madam Pomfrey elengedte, csak tengődött a kastély falai között. Ha véletlenül Barty szobája elé vetődött, azonnal sarkon fordult és elment egy másik irányba. Sok idejét töltötte a könyvtárban is, vagy a klubhelyiségben olvasással. A könyvek legalább lekötötték, s ideig-óráig elterelték a figyelmét. Az utolsó hét gyorsan eltelt. Hamarosan mindenki azon kapta magát, hogy az utolsó vacsorájukat töltik a Roxfortban. A nagyterem az évzáró lakomán hagyományosan a győztes ház színeibe öltözött, ezen az estén azonban fekete drapéria lógott a tanári asztal mögötti falon – komor mementóként emlékeztetve Cedric tragédiájára. A tanári asztalnál ott ült az igazi Rémszem Mordon, immár falábával és mágikus szemével felszerelkezve. Borzasztóan feszültnek tűnt, s összerezzent, valahányszor megszólította valaki. A vacsora befejeztével Dumbledore felállt, s a diákok, akik amúgy is csendesebbek voltak, mint máskor az évzáró lakomán, nyomban elnémultak.

• Véget ért – szól körbepillantva az igazgató – egy újabb tanév.

Szünetet tartott, s a hugrabugosok asztala felé nézett. Mielőtt felnézett, az az asztal volt a legcsendesebb a teremben, most pedig annál az asztalnál láthatta a legszomorúbb, legsápadtabb arcokat.

• Sok dologról kell beszélnem nektek ma este – folytatta Dumbledore –, de mindenekelőtt emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, akinek most itt kellene ülnie… – A hugrabugos asztal felé mutatott – …hogy velünk együtt költse el ezt az ünnepi vacsorát. Álljunk fel most valamennyien, és emeljük poharunkat Cedric Diggoryra.

Néhány másodpercig székcsikorgás és tompa lábdobogás töltötte be a termet. Miután mindenki felállt, a több száz szájból mély, zúgó morajba olvadva felhangzott a pohárköszöntő:

• Cedric Diggoryra.

• Cedric tükre volt azoknak az erényeknek, amelyek Hugrabug házát fémjelzik – folytatta beszédét Dumbledore. – Őszinte és hű volt a barátságban, kitartó a munkában, becsületes a játékban. Halála valamennyiőtöket érintett, azokat is, akik nem ismerték őt személyesen. Ezért úgy vélem, jogotok van megtudni, hogyan történt a tragédia. Cedric Diggoryt Voldemort nagyúr gyilkolta meg.

Borzadó suttogás kelt lábra a nagyteremben. A diákok döbbenten, hitetlenkedve bámultak az igazgatóra. Dumbledore mozdulatlanul állt, és várta, hogy elüljön a zaj.

• A Mágiaügyi Minisztérium szerint – folytatta végül – ezt titokban kellene tartanom előttetek. Sokak szülei is felháborodnak majd – vagy azért, mert nem hiszik el, hogy Voldemort visszatért, vagy mert úgy vélik, túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy szembenézzetek a tényekkel. Nekem azonban meggyőződésem, hogy az igazság célravezetőbb a mellébeszélésnél, s hogy durva kegyeletsértés lenne úgy tenni, mintha Cedric baleset folytán vagy önhibájából vesztette volna életét.

Az arcokon megrökönyödés és rémület tükröződött. A teremben most mindenki Dumbledore-ra nézett… azaz szinte mindenki. Cassiopeia a mardekáros asztal felé pillantva látta, hogy Draco, Crak és Monstro összehajolva sugdolóznak. Persze, ő sem, és Harry sem volt megrökönyödve, vagy megrémülve. Ők ketten találkoztak a Nagyúrral...

• Van még valaki, akiről említést kell tennünk Cedric halála kapcsán – szólalt meg ismét Dumbledore. – Természetesen Harry Potterre gondolok.

A termen halk moraj futott végig, s néhányan Harryre pillantottak, köztük Cassie is.

• Harry Potter megmenekült – folytatta Dumbledore –, s életét kockáztatva visszahozta Cedric holttestét. Megtette azt, amire nem sok varázsló volt képes: hősiesen helytállt Voldemort nagyúrral szemben. Ezért tisztelettel adózom neki.

Dumbledore komor-ünnepélyesen Harry felé fordult, és a magasba emelte kelyhét. A nagyteremben szinte mindenki követte a példáját. Kimondták a nevét, ahogy korábban Cedricét, és ittak az egészségére. Azonban az álló alakok között átpillantva Cassie látta, hogy a mardekárosok asztalánál jó néhányan ülve maradtak, köztük Draco, Crak és Monstro is. Dumbledore, akinek nem volt mágikus szeme, mint Mordonnak, nem láthatta őket. Miután a többiek is leültek, Dumbledore folytatta:

• A Trimágus Tusa célja a mágusok közti bizalom és barátság erősítése volt. Most, hogy Voldemort nagyúr visszatért, az összetartás fontosabb, mint eddig bármikor.

Dumbledore előbb Madame Maxime-ra és Hagridra, majd Fleur Delacourra és a többi beauxbatons-osra, végül pedig Krumra és a mardekáros asztalnál ülő durmstrangos társaira nézett. Cassie Viktor arcát figyelte, ami nyugtalanságot tükrözött. A fiú fészkelődött a helyén, mintha félne Dumbledore következő szavaitól.

• Vendégeink, akik ma itt ülnek a teremben – folytatta az igazgató –, bármikor visszatérhetnek hozzánk, itt mindig szíves fogadtatásra találnak. Még egyszer hangsúlyozom: erőnk az összefogásban van – a széthúzás meggyengít minket. Most, hogy Voldemort visszatért, százszorosan fontos, hogy ennek a belátásnak a jegyében éljünk.
• Voldemort nagyúr mesterien ért hozzá, hogyan kell békétlenséget, viszályt szítani ellenfelei körében. Csak úgy győzhetjük le őt, ha egyetértésünk és barátságunk kiállja a próbát. Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk. – Meggyőződésem – s azt kívánom, bár tévednék –, hogy sötét és nehéz idők várnak ránk. Vannak köztetek olyanok, akiknek Voldemort nagyúr máris sok szenvedést okozott. Családok szakadtak szét miatta. Egy hete kioltotta egy társatok életét.
• Emlékezzetek Cedricre! Emlékezzetek rá, ha úgy hozza a sors, hogy választanotok kell a helyes út és a könnyű út között. Jusson majd eszetekbe, milyen sorsra jutott egy kedves, becsületes, bátor társatok, akinek nem volt más vétke, mint hogy keresztezte Voldemort nagyúr útját. Emlékezzetek Cedric Diggoryra…!

Cassiopiea teli ládája ott állt a többi között, tetején Periklész kalitkájával. Cassiopeia a negyedéves társaival együtt a zsúfolt bejárati csarnokban várta, hogy megérkezzenek a fiákerek, melyek a roxmortsi vasútállomásra szállítják őket. Verőfényes nyári nap volt, de a lány így is borúsan látott mindent.

• Cass! - állt meg Alexander és Viktor a lány előtt.

A durmstrangosok is haza készültek – az igazgatójuk, Igor Karkarov nélkül.

• Azért jöttünk, hogy elbúcsúzzunk – mondta Viktor.
• Hiányozni fogtok – ölelte meg a fiúkat Cassiopeia.
• Nem kell hogy így legyen – mondta Alexander.
• Írj, és mi válaszolunk. Később akár még találkozhatunk is – tette hozzá Viktor.
• Úgy legyen – mosolyodott el a lány. - Adjátok át üdvözletemet Marja néninek.
• Meglesz. Viszlát, Kasiopeya!

A vonaton Ginnyvel, Seamusszel, Deannel és Neville-el ült egy kocsiban.

Egész jól elbeszélgetett velük – habár tudta, ez már nem sokáig fog így fenn állni. Biztos volt benne, hogy hamarosan kiderül az igazság róla – hacsak részben is. Mert persze az igazi apjának kilétéről csak igen kevesen tudtak. Születésétől fogva Lestrange-nek volt bejegyezve, amíg el nem tüntették a hivatalos papírokat. Akik tudták az igazságot, nem fognak beszélni. De az anyját nem tagadhatja le, bármennyire is szeretné, s a külvilág úgy fogja tudni, hogy Rodolphus az apja.

Harry sem fog mondani semmit – nem tudta honnan, de volt egy olyan érzése, Dumbledore megkérte rá a fiút.

Most is, mint ahogy Barty halála óta minden nap fekete ruhát öltött magára, amikor átöltöztek a talárjukból. A vonatút gyorsan véget ért, az állomáson már vártak rá a szülei és Dora. Nem messze tőlük Draco épp a szüleivel beszélt, Narcissa épp a fiút ért rontás utolsó maradványait takarította le róla. Mrs. Malfoy és a lány tekintete összekapcsolódott, majd a nő kedvesen elmosolyodott.

Cassiopeia viszonozta a mosolyt, majd egy ugyanilyet küldött az őt bámuló Lucius felé is.

Ahogy családjával elhagyta a King's Cross-t, azon gondolkozott, miért kellett így szét szakadnia a családjának, s ő miért nem lehet egy átlagos boszorkány, átlagos szülőkkel, átlagos élettel - titkok nélkül.

Azt azonban még így is kénytelen volt elismerni, hogy nem cserélne mással, mert az ő családja – a Tonksék, Alex, Marja néni,Viktor és a Malfoyok – mindent megtesznek, hogy neki jó legyen.

Ha másként is, más eszközökkel más oldalon állva, más eszméknek alávetve magukat, de ezt tették – s ő végtelenül hálás volt.

Hálás volt, hogy megpróbálták felvidítani, segíteni neki, s még ebben a helyzetben is igyekeztek igazán az ő családja lenni.