Cassiopeia Csillaga

16. fejezet

Veszteségek

Cassiopeia egy fehér gránitból készült sír mellett térdelt. Andromeda a lány mögött állt, és szomorúan nézte őt. A nő hozta el ide, a saját kérésére. Dumbledore hívatta az iskolába, ahol a férfi teste fölött, keservesen zokogva talált rá a lányra. Az igazgató persze érkezését követően azonnal informálta a történtekről, melyek letaglózták Andromedát, de így már nem várta oly váratlanul az elé táruló jelenet. Cassiopeia siratta a férfit, de eközben lelke az igazságszolgáltatásért, a jogos bosszúért kiáltott. Azt akarta, hogy Caramel is megismerje azt az érzést, ami őt a lelki nyomorba döntötte. Azt akarta, hogy neki is fájjon. Bosszút akart állni rajta, kegyetlen bosszút. Olyat, melyet szerinte Caramel megérdemel. Azt akarta tenni vele, amit a miniszter tett az ő férjével. A halálát akarta, s most bosszút esküdött. Addig nem nyugszik, amíg Caramelt el nem éri a végzete, amíg nem fizet meg mindenért. Megesküdött, hogy bármi történjék, ő kezeskedni fog Cornelius Caramel halálánál. Előremeredve bámulta a sírt, melyben Barty feküdt. Szemei apadhatatlan forrásai voltak könnyeinek. Keze a halott Barty kezét fogta; a sírt még nem zárták le. Még nem volt képes rá, hogy megtegye. Még nem tudott búcsút mondani a férfinak, akit örökre elveszített azon az éjszakán.

• Cassiopeia – tette a lány vállára a kezét Andromeda. - Hamarosan indulnunk kell.

Cassie nem válaszolt, egy pillanatig meg sem mozdult. Aztán megcsókolta szerelme kezét, majd pálcájával lezárta a sírt. Koszorút varázsolt rá, fehér rózsákból, majd megkapaszkodott, hogy felálljon. Ahogy azonban felállt, megtántorodott a hirtelen támadt fájdalomtól, mely a méhéből indult ki. Érezte, ahogy a teste megrándul az egyre erősödő, kellemetlen érzéstől. Tudta, hogy valami nincsen rendjén. Valami baj történt a babával. Éppen most, amikor elvesztette a férjét.

Érezte, ahogy vér csordul le a lábán, hogy aztán a föld magába igya azt. Arca falfehér volt, szintén fehér ajkai remegtek. Szólni nem bírt, nem tudott mondani semmit oly nagy fájdalmai voltak.

Esdeklően tekintett Andromedára, aki azonnal megfogta a kezét, és a Szent Mungóba hoppanált vele. A lány még homályosan látta az ispotályt, majd minden elsötétült előtte.

Arra ébredt, hogy valakik beszélgetnek mellette. Nem látta őket, szemeit még mindig csukva tartotta. Egy ágyban feküdt, hogy mióta, nem tudta volna megmondani. A testében lévő fájdalom megszűnt, helyét valamiféle ismeretlen üresség vette át. Lassan nyitotta ki a szemét, amit megzavart a hirtelen fény. Reggel volt, és szülei ott álltak az ágya mellett.

Ted és Andromeda éppen az egyik gyógyítóval beszéltek. Hangjukat nem tudta kizárni a fejéből, de szavaik nem jutottak el hozzá. Az agya még mindig ködös volt, gondolatai lassan tisztultak ki.

Óvatosan felült, s egy szisszenéssel fel is hívta magára a figyelmet.

• Mi történt?
• Hogy érzed magad, kicsim? - kérdezte Ted.
• Üresnek... Hogy... Hogy van a baba? - kérdezte a lány.

Félt a választól. Félt, hogy olyan választ fog kapni, ami fájni fog. Félt, de tudta, hogy megtörtént. Pusztán megerősítést akart... Az ellenkezőjéről. Hogy a gyermeke rendben van... Hogy megtudták menteni.

• Miss Tonks... Mielőtt válaszolok a kérdésére... Megtudhatnánk, hogy ki a gyermek apja? Hogy értesítsük... - szólt a gyógyító, de a lány félbeszakította.
• Nincs szükség rá – felelte Cassiopeia. - A gyermek apja halott. Megölték őt.
• Részvétem. Attól tartok kisasszony, hogy... Hogy rossz hírt kell közölnöm. A fia... Sajnos nem tudtuk megmenteni a magzatot.
• Nem... - rázta a fejét tagadólag a lány. - Ezt nem tudom... Nem lehet...
• Sajnálom... Nem tudtuk elállítani a vérzést. Sokáig kétséges volt, hogy ön is életben marad-e.

Cassiopeia fásultan meredt maga elé. Egy éjszaka leforgása alatt elvesztett mindent. A férjét. A fiát... Miért ily kegyetlen a sors? Miért bünteti őt így? Sírni akart. Zokogni akart, hangosan zokogni, hogy az egész világ meghallja, milyen szerencsétlenség érte őt. Szemeiből azonban egyetlen csepp könny sem szivárgott. Előző este minden könnyét elsírta. Már sírni sem volt képes, csak magába süppedni. Egy valamit azért mégis meg akart kérdezni még az orvostól.

• Mikor mehetek haza? - kérdezte. - El kell temetnem...

Nem tudta kimondani. Nem volt rá képes.

• Ma még nem. Ma még három óránként innia kell az ilyenkor szükséges bájitalból. Holnap már hazamehet, de a nyár folyamán kéthetente vissza kell jönnie rendszeres kontrollra.
• Értem...
• Továbbá szeretném, ha tudna róla, miss Tonks: nagy szerencséjére a későbbiekben még lehet gyermeke a történtek ellenére is...

Cassiopeia nem válaszolt. Kitől akarhatna ezek után gyermeket? Az egyetlen férfi akinek valaha is szült volna, halott. Ezek után nem tudott hinni abban, hogy valaha is újra szerelmes lesz. Talán, nem is akart. Egyenlőre még biztosan nem. Jó sokáig...

S hogy ő miért élte túl? Nem tudta... De folyamatosan visszhangzott benne a kérdés: Miért?

Miért él még, ha ők meghaltak?

A napot az ágyban töltötte. Gondolkozott, s szótlanul maga elé meredt. Három óránként megitta a bájitalt, majd folytatta tovább a tevékenységét. Éjszaka rosszul aludt, forgolódott az ágyában.

Álmában újra átélte azt, amit a valóságban is. Magát hibáztatta a történtek miatt, s mindez a bűntudat álmaiban került felszínre. A gyógyítók álomtalan álmot adtak neki, hogy kipihenhesse magát ő is, és a többi beteg is. Reggel kialudva ébredt, de fásultsága és önmarcangolása is újult erővel marcangolta tovább a lelkét. Ted, Dora és Andromeda hazavitték, azt szerették volna, ha otthon marad. Cassiopeia azonban másképp gondolta ezt. Úgy vélte, vissza kell mennie az iskolába.

Az otthon maradt ruhái közül magára öltött egy feketét a frissítő fürdőt követően, majd szüleivel ismét a temetőbe hoppanáltak. Ted vállalta magára, hogy a kezében viszi az apró csomagot. A két Tonks néhány lépéssel lemaradva követték a lányt. Cassiopeia hirtelen torpant meg Barty sírja előtt.

A fehér rózsákból készült koszorú, melyet két nappal korábban varázsolt oda, most szomorúan kókadozott. Andromeda eltávolította a sír tetejét, amíg Ted belehelyezte a magzatot.

Miután Andromeda visszavarázsolta, Cassie kölcsönkérte a pálcáját, majd a sírkőre irányította azt.

Barty Kupor neve mellett egy új név jelent meg: Rigel Bartemius Kupor.

Ezt követően egy intéssel eltűntette a kókadozó virágot, majd egy új, friss koszorút varázsolt a helyére. Nem bírt ránézni a sírra. Nem úgy, hogy önmagát marcangolta, hibáztatta a történtek miatt, s azért, hogy ő még mindig él. Nem úgy, hogy ne morzsoljon el egy könnycseppet titkon értük.

Hátat fordított a gránitnak, s visszaadta Andromedának a pálcáját, majd elindult a temető kijárata felé.

Andromeda és Ted együtt kísérték vissza a Roxfortba. A hop-hálózaton mentek, egyenesen Dumbledore irodájába. Előre értesítették az igazgatót a történtekről, aki megértően állt a történtekhez, és kedvesen fogadta az érkezőket. Cassiopeia-t leküldte Madam Pomfrey-hoz, hogy nézze meg, minden rendben van-e vele, míg ő beszél a szüleivel. Miután a lány elköszönt, engedelmeskedett, és meglátogatta a javasasszonyt aki egy gyors diagnosztikai bűbájjal megoldotta a problémát.

• Ahogy elnézem, a napokban nagy trauma érte a testedet, amit ki kell pihenned. Úgy vélem, egy vagy két éjszakára itt kéne maradnod – mondta.

Harry is még bent volt a gyengélkedőn, de nem szólt a lányhoz. Nem tudta, hogyan viszonyulhatna hozzá, hogyan tudna ezek után jóban lenni vele. Cassiopeia – mintha csak megérezte volna a fiú bizonytalanságát – elmosolyodott. Ez a mosoly azonban nem volt igazi mosoly – arra már nem volt képes, hogy mosolyogjon. Többé már nem...

• Nem foglak bántani, ha attól félsz – mondta. - Én nem vagyok ők...
• De ők a szüleid – felelte a fiú.
• Csak biológiai értelemben – felelte a lány, de többet nem mondott.

Cassiopeia két napot töltött bent a gyengélkedőn. A teste szépen gyógyult, de a lelkén még mindig nagy seb tátongott. Üres volt, egy nagy űr, egy lyuk foglalta el Barty és a kis Rigel helyét.

Ginny, az ikrek és Hermione is meglátogatták őt, de csak keveset beszélt velük. Egyedül akart lenni, és terhesnek érezte mindenki más társaságát. Magába akart fordulni, az önvádba, az önmarcangolásba, a melankóliába. Fred és George megpróbálták megnevettetni őt. Néha egy-egy halvány mosoly átfutott az ajkán, de nevetni nem tudott. Ahhoz túl mély volt a gyász.

Miután Madam Pomfrey elengedte, csak tengődött a kastély falai között. Ha véletlenül Barty szobája elé vetődött, azonnal sarkon fordult és elment egy másik irányba. Sok idejét töltötte a könyvtárban is, vagy a klubhelyiségben olvasással. A könyvek legalább lekötötték, s ideig-óráig elterelték a figyelmét. Az utolsó hét gyorsan eltelt. Hamarosan mindenki azon kapta magát, hogy az utolsó vacsorájukat töltik a Roxfortban. A nagyterem az évzáró lakomán hagyományosan a győztes ház színeibe öltözött, ezen az estén azonban fekete drapéria lógott a tanári asztal mögötti falon – komor mementóként emlékeztetve Cedric tragédiájára. A tanári asztalnál ott ült az igazi Rémszem Mordon, immár falábával és mágikus szemével felszerelkezve. Borzasztóan feszültnek tűnt, s összerezzent, valahányszor megszólította valaki. A vacsora befejeztével Dumbledore felállt, s a diákok, akik amúgy is csendesebbek voltak, mint máskor az évzáró lakomán, nyomban elnémultak.

• Véget ért – szól körbepillantva az igazgató – egy újabb tanév.

Szünetet tartott, s a hugrabugosok asztala felé nézett. Mielőtt felnézett, az az asztal volt a legcsendesebb a teremben, most pedig annál az asztalnál láthatta a legszomorúbb, legsápadtabb arcokat.

• Sok dologról kell beszélnem nektek ma este – folytatta Dumbledore –, de mindenekelőtt emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, akinek most itt kellene ülnie… – A hugrabugos asztal felé mutatott – …hogy velünk együtt költse el ezt az ünnepi vacsorát. Álljunk fel most valamennyien, és emeljük poharunkat Cedric Diggoryra.

Néhány másodpercig székcsikorgás és tompa lábdobogás töltötte be a termet. Miután mindenki felállt, a több száz szájból mély, zúgó morajba olvadva felhangzott a pohárköszöntő:

• Cedric Diggoryra.

• Cedric tükre volt azoknak az erényeknek, amelyek Hugrabug házát fémjelzik – folytatta beszédét Dumbledore. – Őszinte és hű volt a barátságban, kitartó a munkában, becsületes a játékban. Halála valamennyiőtöket érintett, azokat is, akik nem ismerték őt személyesen. Ezért úgy vélem, jogotok van megtudni, hogyan történt a tragédia. Cedric Diggoryt Voldemort nagyúr gyilkolta meg.

Borzadó suttogás kelt lábra a nagyteremben. A diákok döbbenten, hitetlenkedve bámultak az igazgatóra. Dumbledore mozdulatlanul állt, és várta, hogy elüljön a zaj.

• A Mágiaügyi Minisztérium szerint – folytatta végül – ezt titokban kellene tartanom előttetek. Sokak szülei is felháborodnak majd – vagy azért, mert nem hiszik el, hogy Voldemort visszatért, vagy mert úgy vélik, túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy szembenézzetek a tényekkel. Nekem azonban meggyőződésem, hogy az igazság célravezetőbb a mellébeszélésnél, s hogy durva kegyeletsértés lenne úgy tenni, mintha Cedric baleset folytán vagy önhibájából vesztette volna életét.

Az arcokon megrökönyödés és rémület tükröződött. A teremben most mindenki Dumbledore-ra nézett… azaz szinte mindenki. Cassiopeia a mardekáros asztal felé pillantva látta, hogy Draco, Crak és Monstro összehajolva sugdolóznak. Persze, ő sem, és Harry sem volt megrökönyödve, vagy megrémülve. Ők ketten találkoztak a Nagyúrral...

• Van még valaki, akiről említést kell tennünk Cedric halála kapcsán – szólalt meg ismét Dumbledore. – Természetesen Harry Potterre gondolok.

A termen halk moraj futott végig, s néhányan Harryre pillantottak, köztük Cassie is.

• Harry Potter megmenekült – folytatta Dumbledore –, s életét kockáztatva visszahozta Cedric holttestét. Megtette azt, amire nem sok varázsló volt képes: hősiesen helytállt Voldemort nagyúrral szemben. Ezért tisztelettel adózom neki.

Dumbledore komor-ünnepélyesen Harry felé fordult, és a magasba emelte kelyhét. A nagyteremben szinte mindenki követte a példáját. Kimondták a nevét, ahogy korábban Cedricét, és ittak az egészségére. Azonban az álló alakok között átpillantva Cassie látta, hogy a mardekárosok asztalánál jó néhányan ülve maradtak, köztük Draco, Crak és Monstro is. Dumbledore, akinek nem volt mágikus szeme, mint Mordonnak, nem láthatta őket. Miután a többiek is leültek, Dumbledore folytatta:

• A Trimágus Tusa célja a mágusok közti bizalom és barátság erősítése volt. Most, hogy Voldemort nagyúr visszatért, az összetartás fontosabb, mint eddig bármikor.

Dumbledore előbb Madame Maxime-ra és Hagridra, majd Fleur Delacourra és a többi beauxbatons-osra, végül pedig Krumra és a mardekáros asztalnál ülő durmstrangos társaira nézett. Cassie Viktor arcát figyelte, ami nyugtalanságot tükrözött. A fiú fészkelődött a helyén, mintha félne Dumbledore következő szavaitól.

• Vendégeink, akik ma itt ülnek a teremben – folytatta az igazgató –, bármikor visszatérhetnek hozzánk, itt mindig szíves fogadtatásra találnak. Még egyszer hangsúlyozom: erőnk az összefogásban van – a széthúzás meggyengít minket. Most, hogy Voldemort visszatért, százszorosan fontos, hogy ennek a belátásnak a jegyében éljünk.
• Voldemort nagyúr mesterien ért hozzá, hogyan kell békétlenséget, viszályt szítani ellenfelei körében. Csak úgy győzhetjük le őt, ha egyetértésünk és barátságunk kiállja a próbát. Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk. – Meggyőződésem – s azt kívánom, bár tévednék –, hogy sötét és nehéz idők várnak ránk. Vannak köztetek olyanok, akiknek Voldemort nagyúr máris sok szenvedést okozott. Családok szakadtak szét miatta. Egy hete kioltotta egy társatok életét.
• Emlékezzetek Cedricre! Emlékezzetek rá, ha úgy hozza a sors, hogy választanotok kell a helyes út és a könnyű út között. Jusson majd eszetekbe, milyen sorsra jutott egy kedves, becsületes, bátor társatok, akinek nem volt más vétke, mint hogy keresztezte Voldemort nagyúr útját. Emlékezzetek Cedric Diggoryra…!

Cassiopiea teli ládája ott állt a többi között, tetején Periklész kalitkájával. Cassiopeia a negyedéves társaival együtt a zsúfolt bejárati csarnokban várta, hogy megérkezzenek a fiákerek, melyek a roxmortsi vasútállomásra szállítják őket. Verőfényes nyári nap volt, de a lány így is borúsan látott mindent.

• Cass! - állt meg Alexander és Viktor a lány előtt.

A durmstrangosok is haza készültek – az igazgatójuk, Igor Karkarov nélkül.

• Azért jöttünk, hogy elbúcsúzzunk – mondta Viktor.
• Hiányozni fogtok – ölelte meg a fiúkat Cassiopeia.
• Nem kell hogy így legyen – mondta Alexander.
• Írj, és mi válaszolunk. Később akár még találkozhatunk is – tette hozzá Viktor.
• Úgy legyen – mosolyodott el a lány. - Adjátok át üdvözletemet Marja néninek.
• Meglesz. Viszlát, Kasiopeya!

A vonaton Ginnyvel, Seamusszel, Deannel és Neville-el ült egy kocsiban.

Egész jól elbeszélgetett velük – habár tudta, ez már nem sokáig fog így fenn állni. Biztos volt benne, hogy hamarosan kiderül az igazság róla – hacsak részben is. Mert persze az igazi apjának kilétéről csak igen kevesen tudtak. Születésétől fogva Lestrange-nek volt bejegyezve, amíg el nem tüntették a hivatalos papírokat. Akik tudták az igazságot, nem fognak beszélni. De az anyját nem tagadhatja le, bármennyire is szeretné, s a külvilág úgy fogja tudni, hogy Rodolphus az apja.

Harry sem fog mondani semmit – nem tudta honnan, de volt egy olyan érzése, Dumbledore megkérte rá a fiút.

Most is, mint ahogy Barty halála óta minden nap fekete ruhát öltött magára, amikor átöltöztek a talárjukból. A vonatút gyorsan véget ért, az állomáson már vártak rá a szülei és Dora. Nem messze tőlük Draco épp a szüleivel beszélt, Narcissa épp a fiút ért rontás utolsó maradványait takarította le róla. Mrs. Malfoy és a lány tekintete összekapcsolódott, majd a nő kedvesen elmosolyodott.

Cassiopeia viszonozta a mosolyt, majd egy ugyanilyet küldött az őt bámuló Lucius felé is.

Ahogy családjával elhagyta a King's Cross-t, azon gondolkozott, miért kellett így szét szakadnia a családjának, s ő miért nem lehet egy átlagos boszorkány, átlagos szülőkkel, átlagos élettel - titkok nélkül.

Azt azonban még így is kénytelen volt elismerni, hogy nem cserélne mással, mert az ő családja – a Tonksék, Alex, Marja néni,Viktor és a Malfoyok – mindent megtesznek, hogy neki jó legyen.

Ha másként is, más eszközökkel más oldalon állva, más eszméknek alávetve magukat, de ezt tették – s ő végtelenül hálás volt.

Hálás volt, hogy megpróbálták felvidítani, segíteni neki, s még ebben a helyzetben is igyekeztek igazán az ő családja lenni.

Cassiopeia Csillaga

15. fejezet

A megtört szív

Mindenki döbbenten meredt Barty-ra. Hogy Voldemortnak van egy lánya? És ő megkapta a kezét? Nem tudták elhinni...

• Barty... Miről beszélsz? Te nem... - Cassiopeia azt sem tudta, mit mondhatna.
• Voldemort nagyúrnak van egy lánya? - kérdezte Dumbledore, aki elsőként ocsúdott fel a döbbenetből.

Volt egy sejtése, de meg kellett tudnia az igazat. Meg kellett bizonyosodnia, hogy a sejtése helyes.

• Igen, van de csak kevesek tudnak róla. Malfoyék, a keresztszülei, Karkarov... - itt Barty elfintorodott – Féregfark, és persze én. A lány nem az apja nevét viseli. Nem lehetett, mert az anya férjnél van.
• Ki ez a lány? - kérdezte McGalagony.
• Cassiopeia Druella Lestrange, Bellatrix Lestrange leánya. Rodolphus a nevére vette őt. A nagyúr akarta így. Az ő akarata volt az is, hogy Bellatrix menjen feleségül Rodolphushoz. Rodolphus csak kíséretnek kellett Bellatrix mellé, és hogy eltereljék a figyelmet a pletykákról.
• Miféle a pletykákról? - kérdezte Dumbledore.
• Azokról a pletykákról, melyek nagyúr és Bellatrix viszonyáról szólnak.

Cassiopeia azt hitte, hogy menten elájul. Ez nem lehetett igaz. Egyszerűen nem...

• Te... - Harry sem volt képes mondani semmit,csak egy döbbent nyögésre futotta tőle.

A fiú láthatóan értetlenül állt a helyzet előtt, de eközben dühös is volt, akárcsak Dumbledore.  McGalagony szánakozva nézett a lányra, míg Piton arcáról semmi érzelem nem volt leolvasható.

• Én nem... - rázta a fejét Cassie. - Nem lehetek... Kizárt dolog.

A lány szemét könnyek csípték. Még hogy ő Voldemort és Bellatrix Lestrange lánya? Nevetséges!

Persze, az anya kiléte kétségtelen volt, de azt akkor sem tudta elképzelni, hogy az apja éppen koruk legnagyobb sötétmágusa, egy elmebeteg sorozatgyilkos legyen. Képtelenség...

• Biztos benne, hogy Cassiopeia Voldemort nagyúr lánya? - kérdezte McGalagony.
• Teljesen. A nagyúr, Rodolphus és Bellatrix is ezt állítja. A lány párszaszájú. Ha dühös, vörösek lesznek a szemei. A karján anélkül jelent meg a Sötét Jegy, hogy a nagyúr a bőrébe égette volna.
• Igaz ez? - kérdezte Dumbledore.
• Igen,de lehet hogy csak véletlen egybeesés...– felelte a lány.
• Mutasd a karod – nézett rá Dumbledore.

Cassiopeia óvatosan felhúzta a talárja ujját, ezzel megmutatva a karján tisztán kirajzolódó jegyet.

Más volt, mint a többi. Ez zöld színű volt, míg Pitoné, Karkarové, Barty-é vagy bármely más halálfalóé fekete. Dumbledore erős köteleket varázsolt Kuporra, nehogy megszökjön amint elmúlik a Veritas szérum hatása.

• Professzor úr, kérdezhetek tőle valamit? - kérdezte a lány Dumbledore-t.
• Kérdezz – engedte meg a professzor.

Cassiopeia óvatosan a férfihoz sétált, majd leguggolt előtte. Kezét a férfi combjára tette, majd halkan megszólalt.

• Őszintén, Barty... Szeretsz engem?
• Mindennél jobban, Cass... Mindennél jobban.

Dumbledore McGalagonyhoz fordult.

• Minerva, megkérhetem, hogy őrködjön itt, amíg felmegyünk Harryvel?
• Hogyne. – McGalagony előhúzta és a férfira szegezte pálcáját, meg se rezzent a keze.
• Perselus! – folytatta Dumbledore, Pitonra pillantva –, kérem, küldje le Madam Pomfreyt. Alastor Mordonnak gyógykezelésre van szüksége. Azután menjen le a parkba, keresse meg Cornelius Caramelt, és kísérje ide. Bizonyára ő is ki akarja hallgatni Kuport. Mondja meg neki, hogy ha szüksége van rám, fél óra múlva a gyengélkedőn leszek. Piton bólintott, és elsietett.
• Harry? – szólt szelíden Dumbledore. Harry felállt, de nyomban megtántorodott.
• Cassiopeia? - nézett a lányra az igazgató.
• Tanár úr... Nem... Nem maradhatnék? Elbúcsúzni tőle. Elvégre soha többé nem látom majd...
• Maradhatsz. De csak ha nem szökteted meg – próbált viccelődni az igazgató.
• Ha megpróbálnám se jutnék el vele az ajtóig – motyogta a lány. - Köszönöm...

Dumbledore biccentett, majd Harryhez lépett. A fiú remegett, mintha rázná a hideg. Dumbledore megfogta a karját, és kitámogatta őt a folyosóra.

Cassie nem mozdult, csak nézte a távozókat. Remélte, hogy legalább Harry jobban lesz...

Remegő kézzel végigsimított Barty arcán. Nem tudta, mit is mondhatna most.

Most, hogy a szeretett férfi itt ülve várja a halált, és egyikük sem tehet semmit. Mert abban biztos volt, hogy Caramel jóvoltából akár azonnal megkapja majd a dementorcsókot. Barty mintha megérezte volna, min jár a lány esze, megszólalt.

• Ne aggódj miattam. Megleszek.
• Te is tudod, hogy ez nem igaz.
• Menj... Nem akarom, hogy végignézd.
• Megtudlak menteni... Legalább a dementorcsóktól.
• Használni akarod a halálos átkot? - kérdezte megrökönyödve a férfi.
• Dehogyis, te buta. Tudod, létezik olyan, hogy patrónus bűbáj.
• Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. Így is elég bajt okoztam már neked...
• Akkor is itt maradok. Veled – ezzel lezártnak tekintette a lány a témát, majd felállt, a férfi fölé hajolt, és megcsókolta.

Ezután elővarázsolt egy széket, és maga is leült Barty mellé.

• Cass... Nyisd ki a ládát – biccentett Mordon ládája felé Barty. - Az első részben találod...

Cassiopeia kinyitotta a ládát, és azonnal tudta, mit keressen. Két levél volt benne. Az egyiket neki címezték, míg a másikat a Mágiaügyi Minisztériumnak.

• Minthogy nincs sem rokonom, sem gyermekem, így rád hagyom a Kupor házat.
• Barty ez...
• Kérlek, fogadd el – nézett esdeklőn rá a férfi. - Te vagy az egyetlen, akinél biztosan tudom, hogy jó kezekben lesz.
• Rendben van – felelte a lány. - Barty...
• Igen?
• Igaz, amit mondtál? Hogy én... Én a nagyúr lánya vagyok?
• Zavar téged? - kérdezte őszintén a férfi.
• Nem is tudom... Furcsa... És még nem is volt igazán időm gondolkodni ezen.
• Holnaptól azt hiszem, lesz rá elég időd...
• Na mindjárt olyat kapsz... Ne mondj ilyeneket – mondta a lány. - Még belegondolni sem akarok.
• Pedig muszáj lesz. Te is tisztában voltál vele, hogy a házasságunk valószínűleg eléggé rövid életű lesz.
• Én azért reménykedtem...
• Én is... De minthogy te is látod, a sors egészen más jövőt szánt nekünk – sóhajtott a férfi. - Cass... Azt akarom, hogy boldog légy. Hogy tanulj, dolgozz, családot alapíts. Azt szeretném, ha megpróbálnál teljes életet élni. Nélkülem...
• Ne kérj ilyet tőlem – szólt a lány, miközben arcán legördült egy könnycsepp. - A gyermekünk...

Barty erre felkapta a fejét. Hát mégsem hal ki vele a Kupor család?

• Gyermek? Gyermekünk lesz? - kérdezte, s arcán egy boldog mosoly jelent meg.
• Igen – felelte a lány.
• Mióta tudod?
• Reggel óta – mondta Cassie.

Ez igaz is volt. Néhány napja azt vette észre, hogy reggelente hányingere van, különleges ételeket kíván, s hogy már jó ideje késik a vérzése.

• Szeretlek, Cass – mondta a férfi.
• Én is szeretlek, Barty – felelte a lány, majd ismét megcsókolta a férfit.

Utoljára...

Rémisztő hideg telepedett a szobára. Barty arcáról lefagyott a mosoly, és rettegésbe fordult át.

Cassie is érezte a csontig hatoló fagyot, a halál szagát. Látta a félelmet Barty szemében. Azt a félelmet, melyet az ő szeme is tükrözött.Hátrébb lépett, és az ajtót kezdte el vizslatni. McGalagony is azonnal észrevette a változást, amely csak egy valami utalhatott. A professzor cseppet sem örült, hogy ilyen borzalmas és visszataszító lény van jelen az iskolában. S most, hogy kiderült, Cassiopea gyermeket vár – mely a tanárnőt is megdöbbentette – harag villant meg a szemében.

A szoba ajtaja kitárult, és Caramel lépett be rajta Pitonnal és egy dementorral az oldalán.

• De... Miniszter úr! Dumbledore ebbe nem egyezne bele... Az iskolába nem teheti be a lábát egyetlen dementor sem...

A dementor azonnal Barty felé siklott.

• Neeeee! - Cassiopeia ajkai közül fájdalmas sikoly szakadt ki.

A lény Kupor fölé hajolt, és undorító ajkait Barty szájára tapasztotta. Cassie azonnal a pálcájáért nyúlt, s legszebb emlékét idézte fel magában.

• Expecto Patronum!

Pálcájából azonnal előtört a számára oly jól ismert kígyó, de már késő volt. A patrónus elüldözte ugyan a dementor, ami az ablakon át távozott a kastélyból, de mást már nem igen tehetett.

Késő volt... Túl késő. Kupor remegve a padlóra zuhant, Cassie pedig odarohant hozzá. Eltüntette róla a köteleket, és a férfi életjelei után kutatott. Halott volt... Halott, mégis élt. A dementor kiszippantotta a lelkét, s így élőhalottá változtatta őt. A lány mániákusan szorította magához a földön fekvő alakot. Szemeiből apadhatatlanul folytak a könnyek. A férfi a legszörnyűbb sors érte el, és a lánynak ez annyira fájt. Mikor Cassiopeia a megrökönyödött Caramel szemébe nézett, agyára nehéz, vörös köd telepedett rá. Ölni akart, gyilkolni. Azt akarta, hogy Caramel is érezze azt a mérhetetlen fájdalmat, amit ő. Tudta azonban, hogy most nem teheti meg. Még nem...

Azt is tudta, hogy Barty nem maradhat így. És csak egyféleképpen tud ezen változtatni.

Egy utolsó csókot lehelt még Barty elfehéredett, hideg ajkaira. Nemrég még melegek voltak, mostanra azonban már ez is megváltozott. Gondolatait kizárta, és csak a dühére, a gyilkolás vágyára, az ösztöneire, az ölés élvezetére koncentrált. Lassan állt fel, majd Bartyra emelte a pálcáját, és a szobában lévők hatalmas megrökönyödésére kiszórta rá a halálos átkot.

• Avada Kedavra!

A pálcából előtörő világító, zöld fény szíven találta a férfit. Most már valóban halott volt.

Lehajolt hozzá, majd lecsukta a szemeket, melyekből már kihunyt a fény.

Cassie agyába erőteljesen tört be Caramel felháborodott hangja.

• Ezt mégis hogy képzelte?!

Cassiopeia nem válaszolt. Nem akarta, hogy valami meggondolatlan dolog hagyja el az ajkát. A lány mérhetetlenül dühös volt. Mikor ismét megfordult, Caramel is, McGalagony is, de még Piton is hátrahőkölt ijedtében. Cassiopeia pupillái össze voltak húzódva, akár egy kígyónak, s mindkét szeme vérvörös színben pompázott. Hangja remegett, amikor megszólalt.

• Maga egy gyilkos... - suttogta, de mindenki tisztán hallotta a szavait. - Megölte őt... Megölte a férjemet...

A lány újra sírásban tört ki, és testével védelmezőn borult rá arra a testre, ami nemrég még az ifjú Barty Kupor volt.

Cassiopeia Csillaga

14. fejezet

Amikor a Sötét Nagyúr visszatér

Az idő gyorsan telt, hamar elérkeztek a vizsgák is. Cassiopeia könnyedén vette az akadályokat, habár lelkére még mindig rá volt telepedve valamiféle nyomasztó érzés, melyet sehogy sem tudott hova tenni. Ez az érzés urrá kezdett válni rajta, és tudta, hogy a látomásának igen sok köze van hozzá. Dumbledore-t csak futó pillanatokra látta néha-néha, s így ha elhatározásra is jutott, nemigen tudott beszélni az igazgatóval. Bartyval egyre bensőségesebbé vált a kapcsolatuk, és a lány azt vette észre rajta, hogy ő már a családalapításon gondolkozik. Persze, ez nem lepte meg különösen, habár félelemmel vegyes örömöt érzett. Természetesen a későbbiekben ő is szeretne majd gyereket – méghozzá Bartytól – de most még túl fiatalnak érezte magát hozzá. Azonban azt is tudta, hogy ha nem cselekszik, talán soha nem lehet közös gyermekük...

A hetek gyorsan teltek-múltak. Cassiopeia hamarosan azon kapta magát, hogy elérkezett az utolsó trimágus próba, és ő a Griffendéles barátaival együtt ülve várja, hogy ki nyer majd. Lelkében egyre növekedett a félelem, ami a közelgő sötétség erejét hivatott jelezni. Alex, illetve Mr. és Mrs. Krum mellett ült, akikkel jól elbeszélgetett. Nézte, ahogy először Harry és Cedric, majd Viktor, és végül Fleur belép a kviddicspályán kialakított hatalmas labirintusba. Látta, ahogy elsőként Fleurt, majd Viktort kihozzák onnan. Tudta, hogy innentől már mindegy, így is úgy is a Roxfort nyer – volt azonban valamiféle félelem, szörnyű rossz érzés, ami nem hagyta nyugodni.

Valami, ami valakinek a halálát próbálta a szemei elé vetíteni. De hiszen most fog történni! A látomás... A szőke hajú fiú Cedric Diggory volt, és ez azt jelenti, hogy...

Nem volt képes tovább gondolkodni, és tovább vinni az eszmefuttatását. Az eddigieknél erősebb fájdalom járta át a karját, melyen éppen most rajzolódott ki tisztán a Sötét Jegy. Óvatosan felhúzta, hogy megnézze a jegyet, hogy aztán azzal a lendülettel fel is álljon.

• Ez lehetetlen... Nem lehet... - mondta mintegy magának, nem törődve vele, hogy a többiek bizonyára őrültnek nézik.

Azonnal elhagyta a helyét, és Karkarovhoz rohant – a férfi épp abban a pillanatban állt fel, hogy elhagyta az iskola területét – s egyben az országot is.

A férfi elköszönt tőle, és el is ment. Tudta, hogy ez be fog következni, de azt nem, hogy ilyen hamar. Már egészen sötét volt, és a lány nem volt képes rá, hogy csak úgy tűkön ülve várjon.

Aztán egyszer csak két alak jelent meg a füvön, s a diákok ovációban törtek ki. Az egyikük – Cedric – nyitott szemmel feküdt a földön: ő már halott volt, de rajta kívül még senki nem vette észre ezt. A másik fiú, Harry könnyezett, és a lány tudta, mit élhetett át az eltelt percekben. Tudta, mert ő maga is rettegett a Nagyúrtól.

• Visszatért! Visszatért! Voldemort él!

Harry sírástól reszkető hangja és Fleur sikolya azonnali csöndet teremtett. Senki sem akarta elhinni.

Senki nem tudta elhinni, hogy mi történt. Hogy Cedric meghalt... Hogy Voldemort Nagyúr visszatért... Dumbledore azonnal odament, és Cassie is közelebb lépett hozzájuk. Aztán meglátta Barty-t, ahogy furcsa fénnyel a szemében nézi Harry-t.

• Ne... - mondta a lány, mert tudta jól, mire készül a férfi.

Nem foghatta le, nem tudta, hogyan állíthatná meg. Barty nehezen állította fel Harry-t, hogy aztán magával rángassa az épületbe. Míg Dumbledore Caramellel beszélt és Cedric összetört apjával, addig ők ketten egyre csak távolodtak, majd be is léptek az iskolába.

• Dumbledore professzor! - rohant oda Cassie, nem törődve a következményekkel és azzal, hogy most elárulja szerelmét.

Tudta, hogy ha nem teszi, Harry meghal, és ezúton örökre a sötétség lesz az úr.

Dumbledore érdeklődve nézett fel a lányra.

• Elvitte... Elvitte Harry-t! Én mondtam neki, hogy ne tegye... - Cassie közel állt már a sírás határához.
• Ki? ki vitte el? - kérdezte Dumbledore.
• Barty... Akarom mondani Mordon. Ugye nem lesz baja? Ugye nem lesz semmi bajuk? - kérdezte aggódva a lány.

• Minerva, Perselus, jöjjenek velem! - szólt Dumbledore, majd az említett két tanárral elviharzott az iskola felé.

Cassiopeia tudta, hogy meggondolatlan, de azt is tudta, hogy mi vár a szerelmére. Így hát nagy levegőt vett, és ő maga is a tanárok után rohant.

Vissza sem nézett, nem is gondolkodott. Caramel, a diákok, mindenki értetlenül meredt utána és a tanárok után. Senki nem értett semmit, de a lány nem is törődött senkivel és semmivel. Aggódott és félt, egyenesen rettegett, hogy mi fog történni. Csattogva rohant végig az iskola folyosóin, mire Barty szobájához ért. Dumbledore, McGalagony és Piton professzor ekkor már bent voltak a teremben, és éppen Barty-t fogták le. McGalagony lépett ki először a szobából, és összefutott a lánnyal.

• Maga mit keres itt, miss Tonks? - kérdezte szigorúan.
• Hogy vannak? - kérdezte a lány.
• Potter jól van, de nem értem miért aggódik Kupor miatt – felelte a nő.
• Ő... Ő a férjem – mondta a lány, mire a tanárnő szemei döbbenten elkerekedtek.
• Hogyan, miss Tonks?
• Barty Kupor a férjem, tanárnő. Én... Nem tudtam, mit tehetnék...
• Semmi baj... Én most lemegyek a konyhára Winkyért. Jöjjön velem!

Amikor elindultak, Piton akkor indult el az ellenkező irányba, hogy Verita szérumot vigyen Dumbledore-nak.

• Most pedig mondja el nekem, hogy lehetséges ez – szólt McGalagony a lánynak.
• Decemberben levelet kaptam. A Nagyúrtól, pontosabban az egyik szolgájától. Azt a parancsot kaptam, hogy a karácsonyi bál estéjén jelenjek meg a Denem kúriában.
• Ezért tűnt el egy időre... - jegyezte meg McGalagony. - Mivel utazott? És hogyan?
• Zsupszkulccsal. Ekkor már tudtam Barty kilétéről, de nem mertem szólni. Ő olyan kedves volt hozzám, és elmondta, hogy azon az éjjelen... Ő nem kínozta Neville szüleit. Csak ajtónálló volt, mégis annyit kapott, mint a szüleim. Nem volt igazi tárgyalás, nem hitték el egy szavát sem.
• De maga hitt neki... Mi történt ezután?
• A kúriában találkoztam a Nagyúrral és Féregfarkkal. Barty is ott volt. Ő volt a kijelölt férjem, és akkor, ott helyben összeadtak minket.
• De... Miért ment el? - kérdezte döbbenten a professzor asszony.
• Féltem, és valahogy örültem is a dolognak. Persze, csak ott tudtam meg, hogy Barty az, akihez hozzá kell mennem. De örültem neki, mert tudtam, hogy nála csak rosszabbat kaphatok. Nem értettem semmit, de tudtam, hogy a Nagyúr visszafog térni, csak azt nem, hogy mikor. Azt is tudtam, hogy mint leghűségesebb halálfalóinak gyermekétől, elvárja tőlem a feltétlen hűséget. Valójában rettegtem tőle, de kíváncsi is voltam. Ezen felül halálfalónak neveltek, mielőtt Andromeda és Ted magához vett volna. S bár nem értek egyet a Nagyúr nézeteivel, és soha nem is fogok, de nem tagadhatom le a családomat. Lestrange-nek születtem, és ez az egész életemet végigkíséri, bármit teszek.
• Szereti őt? - kérdezte a tanárnő.

Hagjában csalódottság bujkált.

• Igen. De tudom, hogy ha megöli Harry-t, a Nagyúr soha nem fog elpusztulni. Egyedül Harry képes megállítani őt.
• Jól tette, hogy szólt Albusnak – mondta bíztatóan a tanárnő.
• Talán... Mégis úgy érzem, hogy elárultam Őt. Mi fog történni vele?
• Visszaviszik az Azkabanba – mondta McGalagony. - Nem akarom, hogy illúziói legyenek, miss Tonks. Nagy esély van, hogy a szökése miatt ott azonnal megkapja majd a dementorcsókot.
• Ne... Én... Tudtam hogy ez előfordulhat. Mondtam neki...

Cassiopeia hangja megtört volt, beletörödő. Arcán egy könnycsepp gördült végig, majd még egy és még egy. Gyorsan megtörölte az arcát, mikor megálltak, és McGalagony megcirógatta a konyhához vezető körtés festményt. Cassie nem először lépett be a konyha ajtaján, a Weasley ikrekkel már korábban is volt itt. Dobby kedvesen üdvözölte őt, akárcsak a többi manó. Winky az egyik asztalnál ült, és bánatosan lógatta az orrát.

McGalagony kedvesen szólt hozzá, és elmondta neki, hogy vele kell jönnie. Winky értetlenül meredt rá, majd tekintete a lányra szegeződött.

• Winky, ő itt az Ifjabb Bartemius Kupor felesége – mutatta be a lányt McGalagony.
• A kisasszony Barty gazdám felesége? - kérdezte vékony hangján a manó.
• Igen – halvány mosoly jelent meg Cassie arcán. - Kérlek, gyere velünk.
• Igenis, asszonyom – mondta a manó kissé felderülve.

Winky megfogta Cassiopeia kezét, s úgy hagyták el a konyhát. A lány együtt ment be vele Barty szobájába, részt akart venni a kihallgatáson is.

• Miss Tonks, mit keres itt? - kérdezte Dumbledore.
• Albus... Ő Kupor felesége – súgta McGalagony az igazgatónak.
• Ezt hogy érted, Minerva? - kérdezett vissza Dumbledore, akinek a szeme megvillant.
• Kérdezd meg Kuport – felelte McGalagony.
• Miss Tonks, maradni akar? - kérdezte Dumbledore.
• Szeretnék, igen. Elvégre... Én tehetek erről az egészről...
• Ezt hogy érti, Miss Tonks? - kérdezte Piton.
• Én... Próbáltam figyelmeztetni. Hogy ne tegye... Segíteni akartam Mordonon is, majdnem lebuktam. De... Nem tudtam elárulni őt... Nem tudtam megtenni... Ő a férjem...

Barty torkán leöntötte Dumbledore a Verita szérumot, majd kérdezgetni kezdte.

• Ön Barty Kupor? - kérdezte.
• Igen – felelte a férfi, akinek arcán kábult, bamba kifejezés ült, szemei a semmibe meredtek.
• Szeretném ha elmondaná, hogyan került ide – folytatta Dumbledore. - Mondja el, hogyan szökött meg az Azkabanból.

Barty szaggatottan, mélyen lélegzett, és gépiesen, kifejezéstelen hangon beszélni kezdett:

• Anyám mentett meg. Tudta, hogy megfogok halni. Rábeszélte apámat, hogy hozzanak ki. Ez volt az utolsó kívánsága. Apám sosem szeretett engem, de anyámat nagyon szerette ezért beleegyezett. Bejöttek hozzám a börtönbe. Olyan Százfűlé-főzetet adtak nekem, amibe anyám hajszálát keverték. Anyám olyan főzetet vett be, amiben az én hajam volt. Felvettük egymás alakját.

Winky remegő tagokkal rázta a fejét, Cassie alig bírta visszatartani, hogy ne rohanjon azonnal a gazdájához.

• Ne mondjon többet, Barty gazdám, ne mondjon többet! Uram bajt hoz apja fejére!

Barty azonban újabb nagy levegőt vett, és folytatta gépiesen monológját.

• A demetorok vakok. Csak annyit érzékeltek, hogy egy egészséges és egy beteg ember érkezett. Aztán egy egészséges és egy beteg ember távozott. Az apám kicsempészett engem. Azért kellett álcáznia, nehogy a többi rab felismerjen kifelé menet. Anyám meghalt az Azkabanban. Óvatosságból végig itta a Százfűlé-főzetet. Az én külsőmet viselte, mikor eltemették. Mindenki azt hitte, én haltam meg.
• És mit csinált magával az apja, miután hazavitte? - kérdezte halkan Dumbledore.
• Megrendezte anyám halálát. Csendes temetés. A sír üres. A házimanó ápolt, és én felgyógyultam. Azután rejtegetni kellett engem. Meg kellett fékezni engem. Az apám varázslatokkal tartott vissza. Miután megerősödtem, meg akartam keresni uramat... Vissza akartam térni hozzá.
• Hogyan fékezte meg magát az apja? - kérdezte Dumbledore.
• Az Iperius-átokkal – felelte Barty. - Apám akarata kormányzott. Éjjel-nappal láthatatlanná tévő köpenyt kellett viselnem. A házimanó mindig velem volt. Felügyelt rám, és a gondomat viselte. Megsajnált. Rávette apámat, hogy néha jutalmazzon meg a jó magaviseletemért.
• Barty gazdám, Barty gazdám! - sipította Winky. - Ezt nem szabad elmondania, ebből baj lesz...
• Tudomást szerzett róla bárki is, hogy maga él? - kérdezte Dumbledore. - Tudta valaki az apján és a manón kívül?
• Igen – válaszolta Barty. - Ketten is. Egy boszorkány a minisztériumból, Bertha Jorkins. Eljött hozzánk, hogy aláírasson apámmal néhány iratot. Apám nem volt otthon. Winky bevezette a boszorkányt, azután visszatért hozzám a konyhába. Bertha Jorkins meghallotta, hogy Winky beszél valakihez. Leselkedett. Nem látott engem, de Winky szavaiból rájött, hogy én vagyok az, láthatatlanná tévő köpenyben. Apám hazatért, a boszorkány kérdőre vonta. Apám nagyon erős emléktörő bűbájt küldött rá, hogy elfelejtsen engem. Túl erőset. Azt mondta, károsodott tőle a boszorkány emlékezőképessége.
• Miért ütötte bele az orrát gazdám dolgaiba? - szipogta Winky. - Miért nem hagyott békén minket?
• Ki volt a másik személy? - kérdezte Dumbledore.
• Cassiopeia Druella Lestrange. Először, tizenhárom év után a Kviddics Világkupa döntőn láttam őt. Előttem ült, de ő nem láthatott engem. Megsúgtam neki, hogy tudom, ki ő. Amikor felküldtem a Sötét Jegyet, a közelemben állt, talán fel is ismert engem. Amikor a Roxfortba kerültem, látszólag büntetőmunkát adtam neki. Ezeken az órákon megnéztem, mire képes. Aztán megjöttek a Beauxbatons és a Durmstrang delegációi. Felkísértem Cass-t a Durmstrangosok hajójára, de nem vittem magammal elegendő százfűlé-főzetet. A visszafele úton elmúlt a hatása, és így a lány előtt lelepleződtem. Kérdezősködött. Elmondtam neki, hogy Karkarov árult el. Meglepődött. Ő nem félt tőlem. Azt mondta, nem akar Dumbledore-hoz menni elárulni. Attól kezdve sokat találkoztunk. Beszélgettünk, viccelődtünk. Karácsonyra vettem neki egy karkötőt. Nem sokkal előtte kaptam egy levelet a Nagyúrtól. Azt mondta, szeretné hozzám adni őt. A karácsonyi bál estéjén külön-külön mentünk el. Pettigrew adott össze minket, de a Nagyúr pálcáját használta. Aztán együtt eljöttünk onnan. Cassiopeia nem árult el. Nem ítélt el. Ő hitt nekem. Elhitte, hogy én nem bántottam Longbottomékat.

A szobában lévő Harry döbbenten nézett hol Cassie-re, hol Kuporra.

• Bántotta őket? - kérdezte aztán Dumbledore.
• Nem. Én csak az ajtónál álltam, és figyeltem. Az volt a dolgom, hogy figyelmeztessem őket, ha aurorok jönnek. De apám nem hitt nekem. Senki nem hitt nekem. Egyedül Cassiopeia.
• Mondja el, mi történt a Kviddics Világkupa döntőjén – szólt Dumbledore.
• Winky rábeszélte apámat, hogy engedjen el. Hónapokig győzködte. Sok-sok éve ki sem léptem a házból. Régen szerettem a kviddicset. Hadd menjen el, mondta Winky. Kell neki egy kis levegőváltozás. Azt mondta, anyám is ezt kérné, ha élne. Azt mondta, anyám a szabadságomért adta az életét. Nem azért, hogy rabságban éljek. Végül apám beleegyezett. Mindent gondosan megterveztek. Apám több órával a mérkőzés előtt felkísért minket a díszpáholyba. Winkynek azt kellett mondania, foglalja apám helyét. Nekem ott kellett ülnöm, láthatatlanul. Nem mozdulhattam a helyemről, amíg a dászpáholy ki nem ürül. Hogy úgy tűnjön, mintha Winky egyedül lenne. Hogy senki ne vegyen észre engem. De Winky nem tudta, hogy már erősebb vagyok, mint régen. Már küzdöttem apám Imperius-átka ellen. Néha már majdnem szabadnak éreztem magam. Néha már azt csináltam, amit én akartam. A díszpáholyban történt. Mintha mély álomból ébredtem volna fel. Egyszerre ott találtam magam a sok ember között, egy kviddicsmérkőzésen. Cassiopeia hangja ébresztett öntudatra. Mellette egy fiú ült, a zsebéből kilógott a varázspálcája. Utoljára Azkaban előtt volt pálca a kezemben. Elloptam a fiú pálcáját. Winky nem vette észre. Winkynek tériszonya van. Befogta a szemét.
• Barty gazdám rossz fiú! - suttogta könnyezve Winky, és Cassie akaratlanul is elmosolyodott egy kicsit.
• Szóval ellopta a pálcát – mondta Dumbledore. - És mihez kezdett vele?
• Visszamentünk a sátorba – folytatta Barty. - Aztán meghallottuk őket. Meghallottuk a halálfalókat. A Nagyúr arra kért, gyűjtsem össze a híveit. Küldjek nekik jelet. Azoknak, akik nem járták meg az Azkabant. Akik nem szenvedtek a Nagyúrért. Akik cserben hagyták őt. Őket nem tartották fogva ,mint engem. Ők felkutathatták volna a Nagyurat, de nem tették. Csak muglikat kínozni volt bátorságuk. A hangjuk magamhoz térített. Kitisztult az elmém. Dühös voltam. Nálam volt a pálca. Meg akartam támadni őket, hogy bűnhődjenek a hűtlenségükért. Apám kiment a sátorból. Elment kiszabadítani a muglikat. Winky megrémült tőle, hogy olyan dühös vagyok. A saját mágiájával magához bilincselt. Kivonszolt a sátorból, és bevitt az erdőbe. Elvitt a halálfalók közeléből. Próbáltam ellenállni. Vissza akartam menni a táborba. Meg akartam mutatni azoknak a halálfalóknak, mit jelent a hűség a Nagyúrhoz. Meg akartam büntetni őket. A lopott pálcával az égre küldtem a Sötét Jegyet. Minisztériumi varázslók érkeztek. Kábító átkokat lőttek mindenfelé. Az egyik berepült a fák közé, ahol álltunk. Megszakadt a kapcsolat köztünk. Mindketten elkábultunk. Mikor rábukkantak Winkyre, apám sejtette, hogy én is ott lehetek a közelben. Átkutatta a bokrokat, és kitapogatott engem. Megvárta, hogy a többi minisztériumi varázsló elhagyja az erdőt. Akkor rám küldte az Imperius-átkot, és hazavitt. Winkyt elbocsátotta. Dühös volt rá. Winky hagyta, hogy varázspálcát szerezzek. Kis híján meg is szöktem. Winky keservesen felzokogott. – Most már csak ketten laktunk a házban. Apám és én. És aztán… és aztán… – Kupor lóbálni kezdte a fejét, és tébolyult vigyor terült szét arcán. – Aztán az én uram eljött értem. Éjjel érkezett meg hozzánk. A szolgája, Féregfark hozta a karjában. A nagyúr megtudta, hogy életben vagyok. Foglyul ejtette Bertha Jorkinst Albániában. Megkínozta őt. Sok mindent megtudott tőle. A boszorkány beszélt neki a Trimágus Tusáról. Elmondta, hogy Mordon, az öreg auror tanítani fog a Roxfortban. A nagyúr addig kínozta őt, míg meg nem tört az apám emléktörlő bűbája. Akkor a boszorkány elmondta, hogy megszöktem az Azkabanból. Hogy apám fogságban tart, mert vissza akarok menni az én uramhoz. Így a nagyúr megtudta, hogy még mindig hűséges szolgája vagyok. Talán a leghűségesebb. Kidolgozott egy tervet. Felhasználta mindazt, amit Bertha Jorkinstól megtudott. Nekem is feladatot szánt. Éjfélkor érkezett meg hozzánk. Az apám nyitott ajtót. Gyorsan történt. A nagyúr Imperius-átkot szórt apámra. Most az apám volt fogoly, kiszolgáltatott báb. A nagyúr kényszerítette rá, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Tovább kellett élnie az addigi életét. Én visszanyertem a szabadságomat. Magamhoz tértem. Újra az voltam, aki régen.
• És mire kérte meg magát Voldemort nagyúr? – folytatta a kihallgatást Dumbledore.
• Megkérdezte, kész vagyok-e mindent kockára tenni érte. Igennel válaszoltam. Az volt az álmom, a leghőbb vágyam, hogy szolgáljam az én uramat. A nagyúr azt mondta, küldenie kell egy embert a Roxfortba. Egy hű szolgát, aki feltűnés nélkül átsegíti Harry Pottert a Trimágus Tusa próbáin. Aki vigyáz Harry Potterre, és elintézi, hogy Potter szerezze meg a Trimágus Kupát. A serlegből zsupszkulcsot kellett csinálni, ami az én uramhoz röpíti azt, aki elsőként megérinti. De előbb…
• Szükség volt Alastor Mordonra – fejezte be helyette Dumbledore. Hangja higgadtan csengett, de kék szeme lángolt az indulattól.
• Együtt csináltuk Féregfarkkal. Előre elkészítettük a Százfűlé-főzetet. Elmentünk Mordon házához. Mordon védekezett. Nagy zajt csapott. Még épp idejében sikerült ártalmatlanná tennünk. Elrejtettük a saját varázsládájában. A hajából egy keveset belekevertünk a Százfűlé-főzetbe. Megittam a főzetet, és Mordon másolata lettem. Elvettem a lábát és a szemét. Én fogadtam Arthur Weasleyt, mikor megérkezett, hogy megnyugtassa a muglikat, akik hallották a zajt. Előtte elvarázsoltam néhány szeméttartályt, hogy guruljanak a kertben. Azt mondtam Arthur Weasleynek, hogy idegenek jártak a kertben, és azok riasztották a szeméttartályokat. Aztán beraktam Mordon ruháit és álságdetektorait a ládába, és elutaztam a Roxfortba. Életben tartottam Mordont, és az Imperius- átokkal uralkodtam felette. Ki kellett kérdeznem. Mindent meg kellett tudnom a múltjáról. Meg kellett tanulnom a szokásait. Tudtam, hogy csak úgy téveszthetem meg Dumbledore-t. Ezenkívül a hajára is szükségem volt, a Százfűlé-főzethez. A többi hozzávalót könnyű volt megszerezni. Bumszalagbőrt a pincéből loptam. A bájitalok mestere rám talált a szobájában. Azt mondtam neki, parancsom van rá, hogy átkutassam a szobát.
• És mit csinált Féregfark, miután foglyul ejtették Mordont? – kérdezte Dumbledore.
• Féregfark visszatért apám házába, hogy tovább gondozza az én uramat és felügyeljen apámra.
• De az apja megszökött – jegyezte meg Dumbledore.
• Igen. Lázadozni kezdett az Imperius-átok ellen, csakúgy, mint én. Voltak időszakok, amikor tudatánál volt. A nagyúr úgy ítélte meg, hogy veszélyes lehet, ha elhagyja a házat. Attól fogva levélben küldte el az utasításait a minisztériumba. Meg kellett írnia, hogy beteg. Féregfark azonban nem volt elég éber. Az apám megszökött. Az én uram tudta, hogy a Roxfortba indult. Tudta, hogy apám figyelmeztetni akarja Dumbledore-t. Be akarja vallani neki, hogy kicsempészett engem az Azkabanból. A nagyúr értesített engem apám szökéséről. Azt írta, mindenáron fel kell tartóztatnom apámat. Így hát vártam és résen voltam. Használtam a térképet, amit Harry Pottertől szereztem. A térképet, ami majdnem a vesztemet okozta.
• Miféle térképről beszél? – kérdezte Dumbledore.
• Potter térképéről. A Roxfort térképéről. Potter meglátott rajta engem. Látta, amikor lementem Piton szobájába alapanyagokért a Százfűlé-főzethez. Azt hitte rólam, az apám vagyok, mert a keresztnevünk is egyezik. Aznap éjjel megszereztem Pottertől a térképet. Elmondtam neki, hogy az apám gyűlöli a sötét varázslókat. Potter azt hitte, apám Pitont gyanúsítja. Egy hétig vártam apám érkezésére. Végül egy este a térkép megmutatta, hogy belépett a birtokra. Felvettem a láthatatlanná tévő köpenyemet, és lementem elé. A Tiltott Rengeteg szélén vártam. Megjelent Potter és Krum. Tovább vártam. Pottert nem bánthattam. A nagyúrnak szüksége volt rá. Aztán Potter elszaladt Dumbledore-ért. Akkor elkábítottam Krumot, és megöltem apámat.
• Neeeeem! – visított fel Winky. – Barty gazdám, Barty gazdám, miket beszélsz!?
• Megölte az apját – visszhangozta halkan Dumbledore. – Mit csinált a holttesttel?
• Bevittem az erdőbe. Letakartam a láthatatlanná tévő köpennyel. A térkép nálam volt. Figyeltem rajta Pottert. Beszaladt a kastélyba. Találkozott Pitonnal. Aztán Potter és Dumbledore elhagyták a kastélyt. Kijöttem az erdőből, és mögéjük kerültem. Odamentem hozzájuk. Azt mondtam Dumbledore-nak, hogy Piton értesített a történtekről. Dumbledore elküldött, hogy keressem meg az apámat. Visszamentem apám holttestéhez. Figyeltem a térképet. Mikor mindenki elment, transzformáltam a holttestet. Egyetlen csontot csináltam belőle… Újra felöltöttem a láthatatlanná tévő köpenyt. A csontot eltemettem a frissen felásott földbe, Hagrid kunyhója előtt.

Kupor elhallgatott, s egy ideig csak Winky zokogása törte meg a csendet. Végül Dumbledore szólalt meg:

• És ma este…
• Vacsora előtt felajánlottam, hogy beviszem a Trimágus Kupát a labirintusba – suttogta Barty Kupor. – Zsupszkulccsá varázsoltam a serleget. Minden a nagyúr terve szerint történt. Az én uram visszatért, és nekem olyan jutalomban lett részem, amiről mások álmodni sem mernek. Megkaptam a lánya kezét...