Cassiopeia csillaga

5. fejezet

Harmadév I.

Cassiopeia éppen a Reggeli Prófétát olvasta, amikor a mugli híradóban egy hosszú, csimbókos hajú férfi arcképe jelent meg. A hírolvasó pedig ennek a férfinak, egy fegyencnek a szökéséről számolt be.

• … a felhívás hangsúlyozza, hogy Black rendkívül veszélyes. Aki látja őt, azonnal jelentse a megadott telefonszámon.

Andromeda éppen Cassie mögött állt, és kiejtette a kezéből a teáscsészét, amikor meglátta, illetve meghallotta a híradót. Benne ugyanis kedvenc unokaöccséről esett szó, aki szintén aranyvérű varázsló volt, és az Azkabanba zárták tizenkét évvel korábban.

• Nem lehet... Sirius... Sirius megszökött... - csóválta a fejét.
• Ő kicsoda? - kérdezte Cassie, habár ismerős volt a neve.
• Ő Sirius Black, az unokaöcsém. - felelte Andromeda. - Az Azkabanba zárták azért, amit tett, habár én még most sem hiszem el, hogy tényleg... megtette.
• Miért? Mit tett? - kérdezte kíváncsian Cassie.
• Nem gyermeknek való mese ez.
• Ugyan már, Meda! Hallott már szörnyűbb dolgokat is ez a lány. - legyintett Ted.
• Nos, legyen hát. Tizenkét éve, mikor Harry Potter legyőzte... Legyőzte Tudjukkit, Harry szülei mindketten meghaltak. A házukat Fidelius-bűbáj védte, így senki sem értette, hogyan történhetett ez meg. Valaki elárulta őket. Valaki, aki a titokgazda volt. Azt mondják, Sirius tette, de én nem hiszem el. Azért sem, mert nekem annak idején elmondta, hogy nem ő volt a titokgazda. Először Dumbledore jelentkezett erre a feladatra, de Potterék visszautasították mondván, hogy nem akarják még ezzel is terhelni. Siriust akarták, viszont ő visszautasította az ajánlatot. Igaz, hogy James Potter legjobb barátja volt, össze voltak nőve elsős koruktól fogva, és Lilyvel is jóban volt, még sem akarta ő őrízni a titkot. Tudta, hogy a családja, és a származása miatt Tudjukki megkörnyékezné, s bár ő inkább meghalt volna, mintsem hogy elárulja a barátait, még sem bízott abban, hogy a Nagyúr nem tudná kiszedni belőle. Potternek azonban volt még két másik barátja is: Remus Lupin, és Peter Pettigrew.
• Pettigrew? - kérdezte Cassie, s majdnem leejtette az újságot, ahogy fejbekólintotta a felismerés. - Őróla hallottam már.
• Gondolom azt, hogy Sirius felrobbantott egy tucat muglit, majd megölte Pettigrewt.
• Úgy tartják, hogy egyetlen ujj maradt csak belőle. Siriust pedig tárgyalás nélkül börtönbe zárták. - fejezte be a történetet Cassie. - De... Valójában nem Sirius köpött. Nem ő volt az áruló. Ártatlan volt. - tette hozzá.
• Hogy? - lepődött meg Ted. - Honnan veszed ezt?
• Onnan, hogy amikor még Bulgáriában éltem, találkoztam több ottani exhalálfalóval. Köztük egy Igor Karkarov nevű emberrel. Véletlenül meghallottam, amikor egyszer erről beszélgettek. Ostobának nevezték Caramelt, hogy bedőlt Pettigrew ócska trükkjének.
• Miféle trükknek? - érdeklődött Dora, aki eddig csak csendben hallgatta az eseményeket.
• Úgy hallottam, hogy Pettigrew animágus, és képes patkánnyá vagy valami hasonlóvá átalakulni. Ezért is hívják Féregfarknak. Azt mondták, hogy sokáig loholt Potterék után, de mikor már kijárták az iskolát, nem töltött velük túl sok időt. Halálfaló lett, és megkapta a sötét jegyet.
• És erre van bizonyíték? - kérdezte Ted.
• Nem tudok róla, de az ellenkezőjéről sem. Azt viszont tudom, hogy az animágiáról a barátai is nagyon jól tudtak. Arról viszont nem, hogy Pettigrew ellenük fordult. A Nagyúr kéme lett, majd mikor Potterék megválasztották titokgazdának, ő elárulta, hogy hol vannak. A Nagyúr ezért találta meg őket, és ezért kellett meghalniuk. Sirius pedig... Potteréken kívül ő volt az egyetlen, aki ismerte a titokgazda kilétét, ugyanis ő ajánlotta be. Mikor megtudta, hogy mi történt, elment megkeresni őt, és meg is találta. Pettigrew azonban hű volt a nevéhez: gyáva módjára felrobbantott egy rakás muglit, majd mikor Sirius sarokba szorította, levágta az egyik ujját, és patkánnyá változott. - fintorgott a lány.
• Ha ez igaz, akkor sikerülhet tárgyalást kérnünk, és felmentetnünk Siriust. - mondta Meda.
• Nem hiszek ebben, anya. Egy tizenhárom éves gyereknek nem fognak hinni a Minisztériumban, még akkor sem, ha Verita szérumot itatnak velem. Én csak egy ostoba kölyök vagyok a szemükben, nem több.

Cassie azt is elárulta, hogy Pettigrew miért bujkált annyi éven át. Az ok nem csupán Sirius volt, hanem azok a halálfalók is, akik igazán hűek voltak a Nagyúrhoz. Amikor Voldemort eltűnt, Pettigrewt hibáztatták, hiszen ő ajánlotta neki, hogy menjen el Godric's hollow-ba. Ő küldte vesztébe a Nagyurat, és sokan örömmel ölték volna meg ezért. Árulónak hitték, aki becsapta őket. A Tonks család érdeklődve hallgatta Cassiopeia beszámolóját.

• Beszélnünk kell Dumbledore-al! - jelentette ki végül Andromeda. - Ő tud segíteni Sirirusnak.
• Ez igaz, de csak akkor akarok szólni neki, ha Sirius felbukkan a Roxfort környékén.
• Azt suttogják, meg akarja ölni a Potter fiút – mondta Dora.
• Badarság! - legyintett Cassie – Sirius csupán egyetlen gyilkosságot akar elkövetni: azt, amelyikért annyi évre az Azkabanba zárták. Ő Pettigrewt keresi, nem Harryt.
• Akkor azt mivel magyarázod, hogy amikor álmában beszélt, folyton azt ismételgette, hogy „a Roxfortban van”?
• Érdekes... - jegyezte meg Cassie, miközben összehajtotta az újságot, majd farkasszemet nézett a címlapon szereplő Weasley családdal.

A képen természetesen ott volt Ron is, vállán a patkányával, Makesszal. Cassie elfintorodott az állat láttán, majd ledobta az újságot az asztalra. Az valahogy nem különösebben szúrt szemet neki, hogy hiányzik a patkány egyik ujja. Éppen úgy, ahogy Pettigrewnak...

***

Szeptember elsején, mikor a Roxfort Express kigördült a King's Cross pályaudvarról, Cassie már elfoglalta a helyét egy kupéban. Ginny Weasleyvel, Luna Lovegooddal, illetve Colin Creevey-vel ült együtt. Amíg beszélgettek, és vettek néhány harapnivalót a büfékocsis boszorkánytól, a Roxfort Express kitartóan robogott észak felé. A táj egyre vadabb és sötétebb képet öltött, az égen sűrű felhők gyülekeztek. Egy óra tájban eleredt az eső, és nem hogy elállt volna, de ahogy észak felé haladtak, egyre jobban rákezdett. Az ablakon túli nedves, szürke ködön át egyre kevesebb és kevesebb fény hatolt át, mígnem pislogva kigyúltak a lámpák a kupé mennyezetén és a folyosón. Az esőcseppek ütemesen verték az ablakot, és odakint süvített a szél.

• Nem sokára ott leszünk - mondta Colin, ám ekkor a vonat lassítani kezdett.
• Még nem lehetünk ott - szólalt meg Cassie.

A vonat egyenletesen fékezett, s ahogy elhalt a kerekek zaja, úgy tűnt, mint ha az eső bőszebben korbácsolná az ablakot. Cassie ült legközelebb az ajtóhoz, és kidugta a fejét, hogy mi történik. A többi kupéban lévő diák éppen ugyanezt tette, ők is kíváncsiak voltak, hogy a Roxfort Express miért lassított le. A vonat hirtelen rándulással megállt, Cassie pedig hátraesett az ülésre. Néhány csomag le is esett, és hangos koppanások jelezték, hogy nincs ez másként a többi kupéban sem. Azután egyszer csak kialudtak a lámpák, és a szerelvény sötétségbe borult. Ginny annyira megijedt, hogy kirohant az ajtón, egyenesen Harryékhez. Cassie eközben kinézett az ablakon, amin a pára lassan kezdett megfagyni. Mozgás látott odakint, és bár nem látta, mik mozognak, az üvegről felismerte őket.

• Mi történik? Miért álltunk meg? - kérdezte Colin
• Még nem értünk oda – tette hozzá Luna
• Csendet! - szólt rájuk erélyesen Cassie. - Ezek Dementorok - suttogta, miközben előkészítette a pálcáját.
• Dementorok? Azok meg micsodák? - kérdezte Colin érdeklődve.
• Szörnyű lények. Ők őrzik az Azkabant, a varázslók börtönét. Kiszippantják az emberből a boldogságot, és csak egyféleképpen lehet védekezni ellenük. Patrónus bűbájjal.
• Az milyen bűbáj? - kérdezte újra a fiú.
• Ez egy amolyan pajzs, ami a boldogságból táplálkozik, és megvéd a dementorokkal szemben. Nagyon nehéz bűbáj, jóval meghaladja a Rendes Bűbájos Fokozat szintjét. Sokan még felnőttként sem képesek rá, hogy használják.
• De te tudod igaz? - kérdezte remegve Colin.
• Igen, de már rég használtam. Remélem, nem koptak meg az emlékeim.

Cassie támadásra készen állt az ajtó előtt, és éppen nyitotta volna, amikor az magától megmozdult, és lassan kinyílt. A többiek nem látták, hogy mi jön be, de Cassie éjjel is olyan jól látott a sötétben, mint a napvilágnál. Látta a hórihorgas, köpenyes alak sziluettjét, és a csuklyát, ami az arcát takarta. A köpeny egyik réséből egy zöldesszürke, nyálkásan fénylő, cafatos kéz lógott ki. Cassie igazán undorítónak találta ezeket a lényeket, de mivel már nem először látott ilyet, nem ijedt meg tőle. Hosszú, elnyújtott hörgés hallatszott a csuklya mélyéről: a lény mély lélegzetet vett, mintha nem is a levegőt, hanem valami mást akarna beszippantani a környezetéből.

• Nem rejtegetjük Sirius Blacket. Távozz! - szólította fel Cassie, de a lény nem hogy nem távozott, de egyre csak közeledett. - Azt mondtam, távozz! - ismételte meg, de mintha a lény meg sem hallotta volna. - Hát jó... - suttogta Cassie, majd előkereste élete legboldogabb pillanatát, és kimondta a varázsszót: - Expecto Patronum!

Pálcájából egy hatalmas, ezüst színű kígyó röppent ki, ami betöltötte a kupét, és a folyosót fénnyel. Erre a dementor megfordult, és elment. Úgy úszott a levegőben, mintha nem lennének lábai, s talán nem is voltak.

• Lumos! - csinált egy kis fényt a pálcájával Cassie, amin egy lángocska jelent meg.

Amíg jobb kezével tartotta a pálcát, addig a ballal keresgélni kezdett az édességek közt. Amikor végre megtalálta amit keresett, felbontotta, és darabokra törte. Egy hatalmas tábla csokoládé volt az.

• Egyetek belőle! - nyújtotta a többiek felé, majd maga is el vett egy darabot. - Jót fog tenni.

Ahogy bekapták a nem túl kicsi darab csokoládékat, a testükben szinte azonnal szétáradt a meleg.

Nem sokkal később a lámpák újra kigyulladtak, és a vonat is elindult. Közben szárnyra kelt a vonatban a hír, hogy Harry Potter elájult, amikor összetalálkozott az egyik dementorral.

• Nem is csodálkozom rajta – rázta a fejét Cassie – Amikor először találkoztak egyel, én is elájultam. Akkor még nem tudtam védekezni ellenük, és úgy hiszem, Harry sem tud. A Mardekárosok bizonyára viccesnek találják ezt, de nem az. Harry olyan borzalmakat élt át, amelyeket mások még rémálmaikban sem. Nem csoda, hogy érzékeny a dementorok közelségére – magyarázta.

Közel tíz perc múlva a vonat befutott a Roxmorti állomásra. A peronon dermesztően hideg volt, viharos szél fújt,és az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. A diákok tülekedve szálltak le, és amíg az első évesek Hagriddal csónakokon utaztak a kastélyba, addig a többiek fiákereken.

A fiákerek komótosan közeledtek egy gyönyörű kovácsoltvas kapu felé, melynek oszlopain egy-egy kőből faragott szárnyas vadkan trónolt. Az oszlopok tövében két csuklyás, hórihorgas dementor posztolt. A kastélyhoz vezető szelíd emelkedőn a fiáker kissé felgyorsult, s mikor az végre megállt, s fügén kiszállt a kocsiból, hogy aztán csatlakozhasson a diáksereghez. Felbaktatott a kastély bejáratához vezető lépcsősorokon, majd a hatalmas tölgyfaajtón át belépett a fáklyákkal megvilágított bejárati csarnokba, ahonnan márványlépcső vezetett fel az emeletekre. Jobbra a diákseregtől tárva-nyitva állt a nagyterem ajtaja, és Cassiopeia a többiekkel együtt arrafelé indult. Az elvarázsolt mennyezet most sötét, és borús volt, a kinti időjárást szemléltette. Cassie Fred és George között foglalt helyet, szemben Ginnyvel és Ronnal. Mindenkin talár volt, és hegyes varázslósüveg, amit Cassie nem igazán kedvelt. Miután a beosztás befejeződött – és Harry, Hermione és McGalagony visszatért a terembe – Dumbledore szólásra emelkedett.

• Isten hozott mindenkit! - üdvözölte az igazgató a diákságot. - Boldog új tanévet kívánok! Mondanom kell nektek néhány dolgot, s mivel van köztük egy komoly téma is, jobb lesz, ha túlesünk rajta, mielőtt fényűző lakománk megrészegítené a tisztelt társaságot... Amint azt a Roxfort Expressen lezajlott razzia után kitalálhattátok, iskolánk átmenetileg vendégül lát néhányat az azkabani dementorok közül. A dementorok a Roxforti birtok bejáratait őrzik.Jól lehet, biztosítottak, hogy jelenlétük nem fogja zavarni az iskolai munkát, nem árt vigyázni. A dementorok a félelmeitekből táplálkoznak, nem véd meg tőlük se furfang, se álruha. De még láthatatlanná tévő köpeny sem... Ezért nyomatékosan kérem a Roxfort minden tanulóját ne adjatok rá okot, hogy bántsanak titeket. A dementorok természetétől idegen a könyörület. De az öröm mindig segít rajtunk. Akkor is, ha teljes a sötétség. Mert a sötétséget elűzi a fény. A prefektusok, és új iskolaelsőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összetűzésbe a dementorokkal.
• Most pedig, térjünk át egy kellemesebb témára – váltott hangot. - Testületünk az idén két új taggal gazdagodik. Először is bemutatom Lupin professzort, aki volt oly szíves, és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását.

Lupin eléggé gyér tapsot kapott, csupán a Griffendéles asztalnál Harry és barátai üdvözölték őt lelkesen. Cassie is érdeklődni kezdett a tanár iránt, hiszen azt hallotta, hogy a professzor elűzte az egyik dementort. Éppen azt, amelyiktől Harry elájult. Ő is tapssal fogadta hát az új tanárt, s kíváncsi volt, vajon ki lehet a másik.

• Ami a másik tanárcserét illeti – folytatta Dumbledore – Sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki a diákok nemzedékeit oktatta legendás lények gondozására, múlt tanév végén nyugállományba vonult, hogy kinyújtóztathassa maradék végtagjait. Örömmel jelenthetem viszont, hogy utódja nem kisebb ember, mint a mi kedves Rubeus Hagridunk, aki ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd.

Hatalmas hangorkán töltötte be a termet, és ez a tapsvihar a Griffendél asztalánál dörgött leghangosabban. Mikor a tapsvihar elült, Dumbledore újra megszólalt:

• Ezzel el is mondtam minden fontos dolgot – fejezte be a beszédjét. – Kezdődjék a lakoma!

Az asztalokon álló aranytálak és kacsók azonnal megteltek étellel-itallal. A vacsora valóban pompás volt, a nagyterem csak úgy zengett belé a villák és kések csörgésébe. A vacsora után társaival felment a Griffendél toronyba, s szinte azonnal álomba merült. Másnap reggeli után az első órája Jóslástan volt Sybill Trelawney professzorral az Északi toronyban. A lépcsősor egy pihenőben ért véget, ami felett a mennyezeten egy réz névtáblával ellátott, kerek csapóajtó helyezkedett el. Amikor végre mindenki megérkezett, a csapóajtó kinyílt, és egy ezüstszínű létra ereszkedett alá.

Miután felmászott, a létra tetején a legfurcsább tanterem várta, amelyet valaha látott. A helyiség főként egy zsúfolt padláson berendezett régimódi teázóra hasonlított. Körülbelül húsz kis, kerek asztal állt benne, körülötte kárpitozott karosszékek és kövér puffok. Minden ablakot sötét függöny takart, a bíborszín kendők alatt rejtőző lámpák kísérteties, vörös fénybe vonták a bútorokat. A helyiségben fullasztóan meleg volt, s a nagy rézkanna alatt lobogó tűz émelyítően fűszeres illatot árasztott magából. A kandallópárkány és az íves falak mentén álló polcos szekrények zsúfolva voltak a legkülönfélébb holmikkal: porlepte tollak, gyertyacsonkok, elrongyolódott kártyapaklik, sápadtan fénylő üveggömbök és egy egész gyűjteményre való teáscsészék sokasága sorakozott rajtuk. Mikor már mindenki felért, halk, fátyolos hang búgott fel valahol a sötétben.

• Isten hozott benneteket. Örülök, hogy végre a jelenben is megismerkedhetünk.

Trelawney professzor belépett a tűz fénykörébe. A tanárnő leginkább egy óriási rovarra hasonlított: csont sovány volt, fátyolszerű csillogó kendőt viselt a ruhája fölött, s hatalmas szemüvege természetes méretének sokszorosára nagyította a szemét. Hosszú, vékony nyakában számtalan lánc és gyöngysor lógott, csuklója és ujjai ki sem látszottak a karpereceket és gyűrűk sokaságából.

• Üljetek le, gyermekeim, üljetek le.

Miután mindenki lehuppant egy-egy puffra, vagy felkászálódott egy karosszékbe, Treawney maga is helyet foglalt a kandalló előtti karosszékben, s úgy folytatta mondandóját.

• Üdvözöllek benneteket az első jóslástanórán. Trelawney professzor vagyok. Nem valószínű, hogy korábban volt alkalmatok találkozni velem, nem szívesen szállok le a főépület lármás forgatagába, mert olyankor mindig elhomályosul a Benső Szemem.

Senki nem reagált a különös szavakra, Cassie is csak elfintorodott egy kissé. Gondolatait megtartotta inkább magának, hiszen ez még csak az első órájuk volt a tanárnővel, és talán nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre tűnik.

Trelawney finom mozdulattal megigazította kendőjét, majd folytatta:

• Elhatároztátok hát, hogy elmerültök a mágia legbonyolultabb ága, a jóslástan rejtelmeiben. Kötelességem már elöljáróban figyelmeztetni, benneteket: aki nem rendelkezik a Látás képességével, az vajmi keveset tanulhat tőlem. Ezt a tudományt nem lehet könyvekből elsajátítani. Sok olyan boszorkány és varázsló akad, aki, bár nagy jártasságra tett szert a durrogtatás, a bűzelkedés s a szemfényvesztés terén, nem képes eligazodni a jövő ködbe burkolózó titkai között.

Beszéd közben Trelawney professzor végigjáratta hatalmas szemét a megszeppent arcokon, majd tekintete Cassien megállapodott.

• A Látás képessége csak keveseknek adatik meg. - mondta mintegy a lánynak címezve. - Mondd, fiam – fordult hirtelen Neville-hez, aki majdnem leesett a puffjáról -, jól van a nagyanyád?
• Úgy tudom, igen – felelte remegő hangon Neville.
• A helyedben nem lennék olyan biztos benne. - mondta Trelawney.

Neville nyelt egyet, s a tanárnő szenvtelenül folytatta mondókáját:

• A tanév során átvesszük a jövendőmondás legfontosabb módszereit. Karácsonyig a teafű olvasással foglalkozunk, azután rátérünk a tenyérjóslásra. Mellesleg kedvesem – fordult hirtelen Parvatihoz – óvakodj a vörös hajútól.

A lány riadtan nézett a háta mögött ülő Ronra, majd távolabb húzódott tőle a székével.

• A tavaszi szünet után – folytatta Trelawney – megismerkedünk a kristálygömb használatával, de előbb megtanuljuk a tűz-ómeneket. Sajnos februárban több óra is elmarad az influenzajárvány miatt. Jómagam befogok rekedni. Húsvét táján pedig valaki örökre távozni fog közülünk.

A bejelentést döbbent csend fogadta, de látszólag Trelawneyt nem érdekelte a szavainak hatása.

• Kedvesem – fordult Lavender Brownhoz, aki a hozzá legközelebb eső székben kuporgott – megtennéd, hogy idehozod nekem a nagy teáskannát?

Lavender megkönnyebbülve állt fel, levette a polcról a tekintélyes méretű teáskannát, majd lerakta a tanárnő melletti asztalra.

• Köszönöm, kis drágám. Egyébként a dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán, pénteken fog bekövetkezni.

Lavender láthatóan megborzongott, majd visszaült a helyére.

• Most pedig alkossatok párokat. Mindenki vegyen magának egy csészét a polcról, majd gyertek ide hozzám teáért. Aztán üljetek le, és igyátok ki a teát, hogy csak az üledék maradjon a csésze alján. Azt lötyköljétek körbe háromszor bal kézzel, majd fordítsátok a csészét szájával lefelé, és tegyétek a csészealjra. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is kifolyik, azután adjátok át a csészét a párotoknak olvasásra. A minták értelmezéséhez kulcsot A jövő zenéje ötödik és hatodik oldalán találjátok, de én is segítek majd a munkában. Egy pillanat gyermekem – kapta el Neville karját, mikor felállt a székéből – Miután eltörted az első csészét, kérlek, hogy a kék mintásak közül válassz. A rózsaszínűek a kedvenceim.

S valóban, alighogy Neville a pochoz lépett, csörömpölés hallatszott. Trelawney kefével és kis lapáttal a kezében odament hozzá.

• Akkor hát a kék mintásak közül, ha megkérhetem... Köszönöm.

Cassiopeia és Hermione teli csészéjükkel visszaültek az asztalukhoz, éppen Harry és Ron mögé, majd sietve kiszürcsölték a teájukat, majd háromszor körbelötykölték, lecsepegtették, és kicserélték a csészéiket.

• Mit látsz az enyémben? - kérdezte Hermione.
• Hát... Nem is tudom... - motyogta Cassie.
• Tárjátok fel elmétek kapuját, és tekintsetek a látható világon túlra! - kiáltott fel a homályba Trelawney professzor.
• Nos... Szóval látok itt egy szívet, ami szerelmet jelent. Aztán van itt egy teáskanna, ami szerető barátokat jelent, és van itt egy hold, ami változásokat jelez.
• Hadd nézzem azt a teáscsészét, gyermekem. - jelent meg Trelawney Ron mellett, és kivette a kezéből Harry csészéjét, mire mindenki csendben maradt, és rájuk figyelt. Mindenki kíváncsian várta fejleményeket.

Trelawney belenézett a csészébe, és lassan forgatni kezdte az óra járásával ellentétes irányban.

• A sólyom... Van egy halálos ellenséged gyermekem.
• Ezt mindenki tudja... - morogta Hermione. Trelawney rámeredt. - De tényleg! - vont vállat a lány. – Mindenki tudja, hogy mi történt Harry és Tudjaki között.

Trelawney nem válaszolt a megjegyzésre, tekintetét újra Harry csészéjének szentelte, és tovább forgatta azt.

• A furkósbot... Támadás ér. Hát bizony, gyermekem, ez nem egy vidám csésze...
• A koponya... Veszély leselkedik rád utadon, drágám...

Miután Trelawney még egyet fordított a csészén, hátra hőkölt, és felsikoltott.

• Szegény... Szegény gyermek... - suttogta elhaló hangon a tanárnő, ahogy kezét a szívére szorítva behunyta a szemét.
• Mit látott, tanárnő? - kérdezte Dean Thomas.
• Gyermekem... Megkaptad a Zordót.

A tanárnő színpadiasan rámeredt Harryre, ahogy ezt kimondta.

• A micsodát? - pislogott Harry.
• A Zordót. - ismételte Trelawney. - A temetőkben kísértő, óriási szellemkutyát. A legrosszabb ómen a világon. Aminek a jelentése halál.

Az óra után Hermione pufogva hagyta el a termet, szerinte ugyanis a tanárnő egy csaló volt, egy igazi szemfényvesztő. Miután Cassie leereszkedett a létrán, majd elhagyta a tornyot, hogy átváltoztatástanra menjen McGalagonyhoz. Átváltoztatástan után a Nagyterembe ment ebédelni, majd Legendás lények gondozása órára Hagridhoz, a Tiltott Rengeteghez. Ez az órájuk a mardekárosokkal volt együtt, és a Hippogriffekkel ismerkedtek meg. Cassie Csikócsőrhöz került, aki szinte azonnal elfogadta a közeledését, és engedte, hogy megsimogathassa. Utána jött Malfoy, aki feldühítette szerencsétlen állatot, s Hagridnak a gyengélkedőre kellett vinnie a fiút. Ez után az óra után vacsorázni mentek a Nagyterembe, majd szinte mindenki a klubhelyiségébe vette az irányt. A következő közös óra a mardekárosokkal kedden délelőtt volt, dupla bájitaltan órán, majd ebéd után következett az első sötét varázslatok kivédése órájuk Lupin professzorral. Az első igazi, gyakorlati órájuk volt – Lockhart tavalyi próbálkozását kivéve, ami nem sült el valami jól.

A teremben, ahová mentek csak egy régi szekrény volt, ahol a tanárok a váltás talárjukat tartották.

• Akkor hát lássuk – invitálta beljebb Lupin a diákokat.

Mikor a professzor a szekrény mellé állt, az hirtelen rázkódni kezdett.

• Aggodalomra semmi ok. - szólt Lupin nyugodtan a remegő diákseregnek – Csak egy mumus van benne.
• A mumusok a zárt, sötét helyeket kedvelik - magyarázta Lupin. - Előszeretettel rejtőznek el szekrényekben és ágyak alatt, de olyannal is találkoztam már, amelyik egy álló órába vette be magát. A mi példányunk tegnap költözött be ide . A tanárkollégák kérésemre megkímélték, így most gyakorolhatunk rajta. Az első kérdés amire választ keresünk: mi a mumus valójában?

Hermione azonnal jelentkezett.

• Alakváltó lidérc. Ha találkozik valakivel, azt a külsőt veszi fel, amivel a legjobban rá tud ijeszteni. - hadarta.

Cassie remegett félelmében, az ő félelme ugyanis egy olyan ember volt, akivel nem szeretne találkozni. Nem szeretné, ha a többiek megtudnák, kicsoda ő valójában, s azt sem, ha előttük jelenne meg neki.

• Magam sem foglalhattam volna össze jobban. - dicsérte meg Lupin Hermionét – A szekrény mélyén lapuló mumus tehát még nem öltött alakot. Előbb ki kell találnia, hogy mivel rémiszthet meg minket. Senki nem tudja, hogyan fest egy mumus, amikor egyedül van – de ha kiengedem, nyomban azzá válik majd, amitől vagy akitől a legjobban rettegünk. Ezt viszont azt jelenti, hogy van egy nagy előnyünk a mumussal szemben. Sejted, hogy mi az, Harry? - kérdezte a Potter fiút.
• Öh... Talán az, hogy sokan vagyunk, és a mumus nem tudja, hogy milyen alakot öltsön?
• Pontosan – bólintott Lupin. - Ha mumussal van dolgunk, jobban tesszük, ha többed magunkkal szállunk szembe vele. Akkor ugyanis megzavarodik. Mivé váljon? Lefejezett holttesté, vagy húsevő csigává? Egyszer tanúja voltam egy esetnek, amikor egy mumus elkövetett azt a hibát, hogy egyszerre két embert akart megrémiszteni. A végén fejetlen csigává változott. Mondanom sem kell, hogy minden volt, csak félelmetes nem.
• Az alkalmazandó bűbáj egyszerű, de komoly összpontosítást igényel. Tudnivaló, hogy a mumust egyvalamivel lehet elpusztítani, és az a nevetés. Rá kell vennünk tehát, hogy olyan alakot öltsön, amit nevetségesnek találunk. Először pálca nélkül gyakoroljuk a varázsigét. Kérem, mondjátok utánnam: Comikulissimus!
• Comikulissimus! - ismételték a diákok.
• Helyes - bólintott Lupin. - Kitűnő. De most jön csak a neheze. A varázsszó ugyanis önmagában nem elég. És itt lépsz be te a képbe, Neville.
• Először is... Mi az a dolog, amitől a legjobban félsz a világon? - kérdezte Lupin a remegő fiút.
• Piton professzortól...

Neville olyan halkan suttogta először, hogy egyáltalán nem lehetett hallani, de másodjára már eléggé hallható volt a válasz. Szinte mindenki kuncogni kezdett, és Neville is megeresztett egy szégyenlős vigyort.

• Piton professzor... Hmm... Neville, ha jól tudom, te a nagymamádnál laksz.
• Igen, de azt sem szeretném, ha a mumus a nagymama lenne.
• Nem, nem félreértettél. - mosolyodott el Lupin is. - Meg tudnád mondani nekünk, hogy milyen ruhát szokott hordani a nagymamád?
• Hát... Mindig ugyanazt a süveget hordja. Elég magas, és egy kitömött keselyű van a tetején.

Hosszú ruhát szokott viselni... általában zöldet. És néha egy rókaprémet visel a nyakában.

• Táskája nincs? - kérdezte Lupin.
• De, egy nagy piros - felelte Neville.
• Helyes – bólintott Lupin. - Most pedig képzeld el magad elé a nagymamád öltözékét... Sikerült?
• Igen – felelte Neville.
• A mumus, amikor kijön a szekrényből, és meglát téged, Piton professzor alakját fogja ölteni - magyarázta a professzor. - Akkor te emeld fel a pálcádat, mondd ki a varázsigét, s azután koncentrálj nagyon erősen a nagymamád ruháira. Ha minden jól megy, a Mumus-Piton professzor kénytelen lesz keselyűvel díszített süveget és zöld ruhát hordani, piros táskával kiegészítve.

Az osztály harsogó nevetéssel jutalmazta az abszurd állítást, miközben a szekrény vészesen rázkódott.

• Ha Neville-nek sikerül a varázslat, a mumus sorban megpróbálkozik valamennyiünkkel - folytatta Lupin. - Arra kérlek benneteket, gondolkozzatok el, hogy mi az, amitől a legjobban féltek, és hogy mivel lehetne nevetségessé tenni..

A teremben csend lett. Cassiopeia fejében a kerekek lázasan forogtak, s a lány első gondolata a dementor volt, amivel életében először találkozott. Aztán megjelent egy kép a lelki szemei előtt, ahogy egy vörös szempár, s annak tulajdonosa figyeli őt, a falfehér, kígyószerű arcon kegyetlen vigyor jelenik meg, és aztán mond neki valamit. Valami olyat, amit nem akar, hogy valaha is kimondjon. A legnagyobb félelme tehát Voldemort volt, s az a mondat, ami képzeletében elhagyja a száját. Nem kerülhet a mumus elé... Nem, nem és nem. A többiek nem tudhatják meg. Ha kell, ájulást színlel, de nem fogja megengedni, hogy a többiek megismerjék a legnagyobb félelmét, és ezzel együtt a múltját, a jelenét, s talán a jövőjét is. Nem tudhatják meg az igazat.

• Mindenki felkészült? - kérdezte Lupin.

Nem, Cassie nem volt készen, ahogy láthatóan Harry sem, de egyikük sem akart időt kérni, mert a többiek hevesen bólogattak, és sorra tűrték fel a talárjuk ujját.

Cassie is így tett hát, és támadásra készen elővette a pálcáját.

• Mi most távolabb húzódunk, Neville – szólt Lupin. - Átadjuk neked a terepet. Ha végeztél, én majd szólítom a következőt... Gyertek, húzódjunk hátrébb, hogy ne zavarjuk Neville-t.

Mindenki a falhoz hátrált, és Neville egyedül maradt a szekrény előtt. Sápadt volt, és kicsit remegett a kezében a pálca, de nem futamodott meg.

• Háromig számolok Neville – mondta Lupin, és pálcájával megcélozta a szekrény ajtajának zárját. - Egy... kettő... három, most!

A varázspálca hegyéből sistergő szikracsomó száguldott a szekrény zárja felé, majd a szekrény feltárult, és kilépett belőle Piton professzor magas, kampós orrú, fenyegető valójában. Neville felemelte a pálcáját, majd némán hápogva hátrálni kezdett. Piton villogó szemeket meresztett rá, és lassan elindult felé.

• C-c-comikulissimus! - visította Neville.

Ostorszerű csattanás hallatszott, és a következő pillanatban Piton ott állt Neville nagymamájának a ruhájában. A termen hatalmas nevetéshullám terjedt szét, és csak úgy visszhangzott a nevetéstől. A mumus tanácstalanul megállt, majd Lupin elkiáltotta magát:

• Parvati, te jössz!

Mikor a lány előlépett, újabb csattanás hallatszott, s Piton helyén egy vérfoltos, bepólyát múmia tűnt fel.

• Comikulissimus! - kiáltott Parvati.

A múmia lábáról letekeredett a pólya, a szörnyalak megbotlott benne, hasra esett, és elgurult a feje.

• Seamus! - harsogta Lupin.

A múmia helyén most egy zöldes, beesett arcú, földig érő fekete hajú nőalak jelent meg: egy sikítószellem. Hatalmasra tátotta a száját, melyből oly földöntúli hang jött elő, amelytől az összes jelenlévő haja az égnek állt.

• Comikulissimus! - ordította Seamus, mier a szellem a torkához kapta a kezét – elment a hangja.

Csatt! A kísértet farkát kergető patkánnyá változott majd tekergő-vonagló csörgőkígyó lett, abból pedig egy csupasz, véres szemgolyó.

• Megzavarodott! - kiáltotta Lupin. - Ez jó jel! Dean!

Mikor a fiú előlépett, a szemgolyó helyén egy levágott kéz jelent meg, ami nyomban a tenyerére fordult, és rák módjára mászni kezdett.

• Comikulissimus! - rikkantotta Dean, mire a kéz belenyúlt egy egérfogóba.
• Kitűnő! Te jössz, Ron!

Ron a kéz elé lépett, és Csatt! A kéz átváltozott egy hatalmas akromantulává, vagyis egy körülbelül két méter magas, szőrös óriáspókká. Cassie ér Harry azt hitte, hogy Ront megbénította a félelem, de aztán...

• Comikulissimus! - kiáltotta Ron, s a póknak rögvest eltűnt az összes lába. Már csak gurulni tudott, és Lavender, majd Cassie is ijedten ugrott félre az útjából, mire a szörnyeteg Harry elé került.

Harry felemelte a pálcáját, de Lupin professzor közbelépett.

• Itt vagyok! - kiáltotta a professzor, és Harry elé sietett.

A pók helyén egy óriási, fénylő gömb jelent meg, melyben Cassie a holdat vélte felismerni.

• Comikulissimus! - kiáltotta Lupin, mire a holdból egy elszabadult lufi lett, ami visítva köpte ki magából a levegőt, majd leesett a földre.
• Gyerünk, Neville, végezz vele! - rendelkezett Lupin, mire a mumus újra felvette Piton alakját.
• Comikulissimus! - kiáltotta Neville, s mikor Piton felöltötte a nagymama jelmezt, nagyot kacagott, s a mumus abban a szempillantásban felrobbant, ezer apró füstgolyóvá, majd szertefoszlott.

Az osztály lelkes tapsban tört ki.

• Gyönyörű! - örvendezett Lupin. - Mintaszerűen csináltad, Neville. Mind nagyon ügyesek voltatok. Lássuk csak... öt-öt pontot kap a Griffendél mindenki után, aki kiállt a mumus ellen. Neville-nek tíz jár, mert ő duplán dolgozott. Harry és Hermione ugyancsak öt-öt pontot kap.
• De hisz én nem csináltam semmit – jegyezte meg Harry.
• Te és Hermione az óra elején helyesen válaszoltatok a kérdéseimre – felelte könnyeden Lupin. - Mindenkinek köszönöm az órai munkát. Házi feladat: olvassátok el a mumusról szóló fejezetet, és foglaljátok össze írásban... mondjuk hétfőre. A mai órának vége.

Néhány héten belül mindenkinek az egyik kedvenc tantárgya a sötét varázslatok kivédése lett, s a kedvenc tanáruk pedig Lupin professzor. Csak a mardekárosok, illetve főként Draco és kompániája köszörülte a nyelvét a professzor kissé elnyűtt, folt hátán folt talárjain.

***

Október tizenhatodikán valóban bekövetkezett Lavender félelme, amelyet Trelawney még az első órájukon megjósolt neki. A kisnyulát megölte egy róka, és a lány panaszos sírását hallgathatta az egész harmadéves griffendél. Az aznapi átváltoztatástan órán McGalagony felhozta a roxmortsi hétvégét, amelynek az első időpontját már napokkal korábban kiírták a faliújságra.

• Mivel mindannyian az én házamhoz tartoznak, nekem kell leadniuk a roxmortsi engedélyező nyilatkozatot. Akitől nem kapom meg Halloweenig, az nem mehet le a faluba, úgyhogy igyekezzenek észben tartani a dolgot!
• Tanárnő kérem! - jelentkezett Neville. - Én azt hiszem, hogy elvesztettem...
• A nagyanyja közvetlenül nekem küldte el, Longbottom – felelte McGalagony. - Nos, ennyit akartam mondani. Most már elmehetnek.

Halloweenkor Ronnal és Hermionéval ment le Roxmortsba. Megremegett, ahogy elment a posztoló dementorok mellett, s bár kezében végig ott a volt a pálcája, még sem szívesen használta volna most. Nem akart feltűnést kelteni. Rengeteg édességet gyűjtött össze, amikből Harrynek, Ginnynek és Lunának is adott, hiszen ők nem mehettek le Roxmortsba. Természetesen bement a Három Seprű nevű helyre, ahol vajsört ivott. Este, a díszvacsorán degeszre ette magát, majd mikor barátaival felindult a hálóhelyiségükbe, a lépcsőn hatalmas tömeg fogadta őket.

• Miért nem mennek be? - kérdezte Ron.
• Nem 'tom. Biztos elfelejtették a jelszót - felelte Cassie.
• Utat kérek! - jelent meg fontoskodva Percy Weasley. - Mi ez az őrület? Az nem lehet, hogy mind elfelejtették a jelszót... Szabad lesz? Iskolaelső vagyok...

A diákok hirtelen elnémultak. Előbb az elöl állók, majd dermedt csönd söpört végig az egész folyosón. Végül Percy újra megszólalt:

• Valaki szóljon Dumbledore professzornak. Gyorsan!

Most már mindenki a portré felé meresztgette a szemét.

• Mi történt? - kérdezte Ginny, aki éppen akkor ért fel a lépcsőn.

Néhány másodperc múlva feltűnt Dumbledore, akinek a griffendélesek rögtön utat nyitottak, ő maga pedig átvágott a tömegen. Harry, Ron, Hermione, és Cassie közelebb furakodtak, hogy lássák, mi történik.

• Te jó ég! - sikkantott fel Hermione, és elkapta Harry karját.

A Kövér Dáma eltűnt a festményből, s a földön mindenfelé vászondarabok hevertek. Valaki brutálisan szétszabdalta a képet. Dumbledore gyorsan felmérte a helyzetet, majd nyomában érkező kollégái, Frics, McGalagony, Lupin, és Piton professzor felé fordult.

• Frics úr, a kísértetek, kutassák át a kastély festményeit. Keressék meg a Dámát.

• Semmi szükség a kísértetekre. Ott a Kövér Dáma – mutatott fel egy nagyon magason lógó képre, ahol a nevezett hölgy bujkált.

A diákok rögtön megindultak, s Dumbledore kíséretével követte őket.

• Menjetek tovább! - mondta, miközben a lépcsőfokokon lépdelt. - Drága Dáma, ki tette ezt kegyeddel? - kérdezte az igazgató, mikor felért a képhez.
• Mint a pokolbeli sátánnak olyan a szeme, és sötét a lelke, akár a neve. Ő volt az, professzor, akiről mindenki beszél. Itt van, valahol a kastélyban! Sirius Black!
• A kastélyt lezárni, Frics úr. Diákok, a Nagyterembe! - jelentette ki Dumbledore

A griffendélesek Dumbledore professzor utasítására visszatértek a nagyterembe. Tíz perccel később csatlakoztak hozzájuk a hollóhátasok, hugrabugosok és mardekárosok is, akik nem értettek semmit az egészből.

• Professzor úr! Mondanom kell valami fontosat! - mondta Cassie Dumbledore-nak de az igazgató mintha nem is figyelt volna rá.
• Jómagam és a tanáraitok átkutatjuk a kastélyt – jelentette be Dumbledore, miután McGalagony és Flitwick professzor gondosan bezárták a nagyterem ajtaját. - A saját biztonságotok érdekében itt kell töltenetek az éjszakát. A prefektusok őrt állnak az ajtóknál, s a távollétemben az iskolaelsők utasításait kell követnetek... Ha bármi történik, azonnal tudni akarok róla – fordult Percyhez – Üzenjetek valamelyik kísértettel.

Dumbledore indulni készült, de az ajtóban vissza fordult.

• Majd elfelejtettem... Ezekre szükségetek lesz - hanyagul intett varázspálcájával, mire a hosszú asztalok mind a fal mellé repültek. Egy újabb pálcasuhintásra piros hálózsákok százai tűntek fel a padlón.
• Professzor úr! - szólt újra Cassie, de Dumbledore leintette. - Aludjatok jól!
• De... Dumbledore professzor! - ment volna az igazgató után, de az ajtó becsukódott az igazgató és a tanárok mögött.
• Nem mehetsz ki innen, amíg nem kapják el Blacket – mondta neki Percy, de hangja alig hallatszott a zsivajtól, ami kitört a nagyteremben.
• Beszélnem kell vele, Weasley! Nagyon fontos!
• Persze... Hogyne!
• Semmit sem tudsz! - mondta még, majd ott hagyta a fiút.

Bízott benne, hogy Sirius meg tudott lépni, és hogy nem kell a segítsége, mégis félt, hogy baja lesz.

• Mindenki bújjon bele a hálózsákjába! - harsogta Percy. - Tíz perc múlva takarodó!

Cassie a terem egyik sarkában telepedett le egyedül, nem messze tőle pedig Harry, Hermione, és Ron. Beszélgettek, természetesen Siriusról, ahogyan igazából mindenki más is. Cassie igyekezte kizárni a körülötte lévőket, és a beszélgetés zsivaját, s ha nem tanulta volna meg az okklumenciát, talán most nem is sikerült volna neki. Nem figyelt a többiek ostoba felvetéseire és csevegésére, most másra összpontosított.

• Takarodó! - kiáltotta Percy. - Mostantól egy pisszenést se halljak!

A következő pillanatban az összes gyertya kialudt. Nem maradt más fényforrás a teremben, csak a néhány ezüstösen derengő kísértet és az elvarázsolt mennyezet amelyen – a kinti ég mintájára – csillagok ragyogtak. Óránként egyszer egy tanár megjelent, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Hajnali három körül, mikor a legtöbb diák már aludt, Dumbledore lépett be a terembe. Cassie követte őt a tekintetével. Az igazgató körbenézett Percy után, aki a hálózsákok között járőrözve beszélgetőkre vadászott. Épp a Harry-Hermione-Ron hármas felé közeledett, amikor a közte és köztük lévő lévő részen Dumbledore odalépett hozzá.

• Sikerült a nyomára bukkanni professzor úr? - kérdezte suttogva Percy, de Cassie minden egyes szavát hallotta.
• Nem. Itt minden rendben?

A válasz felettébb megnyugtatta a lányt.

• A legnagyobb rendben professzor úr.
• Helyes. Most már nincs értelme felébreszteni őket. Találtam egy ideiglenes őrt a griffendélesek portélyukához. Reggel visszaköltözhetnek.
• A Kövér Dámával mi lesz?
• Egyenlőre sokkos állapotban van. Nem volt hajlandó jelszó nélkül beengedni Blacket, erre az rátámadott. Ha majd megnyugszik, restauráltatom Frics úrral.

Cassie fülét ajtócsikorgás, majd közeledő lépések zaja ütötte meg.

• Igazgató úr?

Perselus Piton volt az.

• Gondosan átkutattuk a harmadik emeletet. Ott nyoma sincs. Frics a pincét járta be, de ő sem talált semmit.
• A csillagvizsgáló torony? Trelawney szobája? A bagolyház?
• Mindenhol jártunk.
• Akkor hát, ennyi volt. Őszintén szólva magam sem hittem, hogy Black a kastélyban marad.
• Nincs valamiféle elképzelése, hogy miként juthatott be, igazgató úr? - kérdezte Piton.
• Rengeteg van, Perselus, de egyik hihetetlenebb, mint a másik.

Cassie résnyire nyitotta a szemét, és a beszélgetőkre nézett. Szeme vöröses fényben csillant a sötétben, de senki sem figyelt rá. Dumbledore arcát jól látta, amiről semmit sem tudott leolvasni, míg Piton és Percy háttal állt neki, éppen Harryék felé fordulva.

• Igazgató úr, emlékszik még, mit mondtam, mielőtt... szóval... a tanév kezdete előtt? - kérdezte Piton.
• Emlékszem, Perselus – felelte Dumbledore, már-már figyelmeztetően.
• Egyértelmű, hogy Black csak belső segítséggel juthatott be ide. Szóvá tettem a kétségeimet, amikor felvette...
• Kizártnak tartom, hogy az iskolából bárki is segített bejutni Blacknek – jelentette ki nyomatékosan Dumbledore. Hangsúlyából kiderült, hogy a témát ezzel lezártnak tekinti. - Le kell mennem a dementorokhoz. Megígértem nekik, hogy beszámolok a kutatás eredményéről.
• Ők nem akartak segíteni a keresésben? - kérdezte Percy.
• Dehogynem akartak – felelte hűvösen Dumbledore. - De amíg én vagyok itt az igazgató, addig egyetlen dementor sem lépi át ennek a kastélynak a küszöbét.

Cassie aznap hajnalban egy kaján mosollyal az arcán aludt el.