Cassiopeia Csillaga

20. fejezet

Vacsora a Sötét Nagyúrral

Cassiopeia öt óra tájban kezdett el készülődni az esti vacsorára. Vett egy kényeztető fürdőt, hajat mosott, majd miután megszáradt, fehérneműt vett fel, és elkezdte megcsinálni a haját. Debodorfőzettel kiegyenesítette, majd csigákban feltűzte, ezzel egy könnyed kontyot készítve. Gyorsan magára vette a sötétzöld ruháját, hozzá pedig a Barty-tól kapott ékszereket és szintén sötétzöld cipőjét. Poppy éppen akkor jelent meg a szobájában, amikor végzett a sminkjével.

-        -  Gazdám üzeni, hogy a nagyúr hamarosan megérkezik, és hogy a hallban fogadják őt – mondta.

-        -  Köszönöm, Poppy. Hogy nézek ki? – fordult körbe.

-        -  Csodásan, úrnőm – hajolt meg a manó, majd egy pukkanással el is tűnt.

Cassiopeia vett egy mély levegőt, majd kilépett szobája ajtaján, és lesétált egyenesen a hallba.

Draco és Lucius dísztalárban feszítettek, Narcissa pedig egy fekete-ezüst ruhát viselt, ami kiemelte mindig tökéletes alakját. Amikor a Nagyúr megérkezett, mindnyájan tiszteletteljesen fejet hajtottak előtte, majd Lucius az étkezőbe vezette a Nagyurat – a többiek pedig utánuk mentek.

-       -   Hogy vagy, kedves Cassiopeia? – kérdezte behízelgő hangon Voldemort.

-      -    Jól, nagyuram – hazudta tiszteletteljes hangon a lány, de nem nézett a szörnyeteg szemébe.

-      -    Hazudsz… - állapította meg a nagyúr. – Most elnézem neked. De soha… Soha ne hazudj nekem. Értetted?

-       -   Igen, nagyuram.

-       -   Tehát? Hogy érzed magad?

-       -   Szörnyen… - mondta a lány halkan, de ők így is jól hallották. – Meghalt… és én nem tehettem ellene semmit. Elveszítettem őket, és soha többé nem láthatom. Caramel megölte őt… És én csak néztem… Nem tudtam tenni semmit. A patrónusom… Túl későn… Túl későn…

-       -   Azt hittem, örülni fogsz, ha megszabadulsz a férjedtől – jegyezte meg foghegyről a nagyúr.

-       -   Szerettem őt – suttogta a lány. – Tudtam, milyen ember. Hogy ki ő… hogy mire készül. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy készül valamire. De ettől még… Szerettem. A férjem volt, és boldogok voltunk. Nála jobb férjet nem kívánhattam volna. Nem is kívánnék… és nem is akarok.

-      -    Nem foglak ismét férjhez adni – mondta a nagyúr. – Nem, amíg be nem fejezed az iskolát.

-       -   Nem akarok férjhez menni… nagyúr.

-      -    Úgy vélem, ezt én döntöm el…

-       -   Tudom, hogy az apám vagy, nagyuram… - nézett a szemébe most először, amióta belépett az ajtón. – De úgy vélem a házasság csak elterelné a figyelmemet arról, hogy a parancsaidat teljesítsem, és téged szolgáljalak. Nincs szükségem férjre. Barty-t úgy sem pótolhatja senki… és nem érhetnek fel hozzá.

-      -    Ezen még gondolkozni fogok – mondta a nagyúr. – De mond csak… Honnan tudod?

-       -   Bartytól… Dumbledore verita-szérummal hallgatta ki. Akkor mondta el.

-        -  Kik voltak ott? – kérdezte hidegen sípoló hangon Voldemort.

-      -    Dumbledore, McGalagony, Piton professzor, Barty manója, Winky, és én.

-      -    Nem hallgatsz el előlem semmit ugye?

-      -    Nem…

-      -    És Potter?

-      -    Szerintem Harry Potternek halvány fogalma sincs róla, hogy ki vagyok valójában.

-      -    Úgy legyen… Hamarosan úgy is megtudja…

Cassiopeia az asztal túl oldalán elhelyezkedő kancsóért nyúlt, amikor anyja nyaklánca előbukkant a ruhájából, és megcsillant a fénynél. Voldemort érdeklődve figyelte az apró követ.

-       -   Anyád nyaklánca…

-       -   Igen, nagyuram… Én adtam Cassiopeiának – mondta Cissy néni.

-      -    Jól tetted, az a nyaklánc jó helyen van. S ha jól látom, már hasznát is vetted… - jegyezte meg.

-      -    Ezt hogy érted, Nagyúr? – kérdezte Cassiopeia.

-      -    Egy lélek rejtőzik benne. Rajtad volt, amikor valaki meghalt a közeledben – felelte a nagyúr.

-       -   Barty… - suttogta a lány. – Vissza tudom hozni? – kérdezte felélénkülve.

-       -   Ha valóban az ő lelke van benne, akkor igen. A módja nem egyszerű, de te az én lányom vagy… tehát neked sikerülnie kell – mondta Voldemort, majd elmagyarázta, hogy mit és hogyan kell tennie ahhoz, hogy sikerüljön ez a cseppet sem mindennapi varázslat, amely a sötét varázslatokkal és a szintén sötétnek számító nekromanciával volt rokonnak mondható.

A helyes pálcamozdulatot gyorsan sikerült megtanulnia, és a varázsigét is. A nagyúr ezeket rövid idő alatt megtanította neki. Azt azonban nem taníthatta meg, hogy hogyan adja bele mindenét, az érzéseit, az akaratát, a vágyait, az egész lényét a varázslatba, amiről még ő maga is azt állította, hogy cseppet sem lesz könnyű, mi több, nagyon is fárasztó és nehéz lesz.

Cassiopeia azonban nem hátrált meg, mert mindenképpen látni szerette volna Barty-t, és újra magához ölelni. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy talán nem is az ő lelke van a kőben, hiszen az akkor is a nyakában lógott, mikor a fiát elveszítette.

-        -  Honnan tudhatom meg, hogy valóban Barty lelke van-e a kőben? – kérdezte.

-        -  Egyszerűen. Először is, kell hozzá a véred. Azzal be kell kenned a követ, majd a szájába is kell csepegtetned belőle. Utána pedig fölé kell tartanod. Ha az övé van benne, akkor a kő úgy fog viselkedni az irányába, mint egy mágnes.

-        -  Szeretnéd, hogy veled legyünk, amikor megteszed? – kérdezte Narcissa.

-       -   Örülnék, ha ott lennél mellettem, Cissy néni - felelte Cassie. – De úgy érzem, egyedül kell megtennem... 

A nagyúr sokáig maradt, sokat kérdezősködött Cassiopeia tanulmányairól, érdeklődött Dracóéról is, majd a desszertet követően Luciusszal bezárkózott a dolgozószobába.

-          Nem szükséges, hogy itt várjatok, elég sok megbeszélni valónk van. Cassiopeia, örülök, hogy találkoztunk – mondta már-már negédesen, mielőtt Luciusszal magukra zárták volna az ajtót.

Cassiopeia nem várta meg, amíg végeznek, inkább felment a szobájába.

-        -  A nagyúr tényleg itt van?- kérdezte Barty portréja, amint belépett az ajtón.

-       -   Igen – felelte Cassiopeia. – És lehet, hogy téged vagy a fiunkat vissza tudlak hozni közénk… - mosolyodott el.

-       -   Engem nem hinném… a dementor kiszippantotta a lelkemet, de ezt te is láttad…

-        -  Valóigaz… de akkor is megpróbálom. Mindenesetre Rigel talán ismét élhet.

Barty csak bólintott, hiszen ő is ezt szerette volna, és ezt Cassie is tudta.

-       -   Hol van most a nagyúr? – tért vissza Voldemortra.

-       -   Luciusszal beszélget a dolgozószobában – mondta a lány.

-       -   Még mindig nem értem, hogy lehet ilyen elnéző a nagyúr velük szemben…

-       -   Úgy vélem, ez nem a te tiszted eldönteni… - lépett be az ajtón a nagyúr. – Indulnom kell… a téli szünetben valószínűleg ismét találkozunk – ölelte át kissé ügyetlenül Voldemort. – és ha négyszemközt vagyunk, vagy „családi körben” nyugodtan szólíts apádnak. Elvégre az volnék –vigyorodott el.

-       -   Úgy lesz, apám.

-      -    És Bartemiusss… ha teheted, figyelj Cassiopeiára… Azt akarom, hogyha szüksége van rá, te legyél ott neki, mint ahogy az egy jó férjhez illik.

-       -   Úgy lesz, nagyuram.