Cassiopeia Csillaga

10. Fejezet

A négy bajnok

Másnap szombat volt, vagyis a roxfortos diákok tovább alhattak, mint más napokon. Cassiopeia korán kelt fel, s néhány másik társával együtt, pirítóst majszolva bámulta a Tűz Serlegét. Látta, ahogy a durmstrangosok – köztük Viktor és Alex – bedobták a nevüket a serlegbe. Fred és George Weasley is megpróbálkozott vele – néhány csepp kor-korrigáló főzetet követően – de végül hosszú, fehér szakállal az állukon kellett Madam Pomfrey-hoz ballagniuk. Egyiküknek sem sikerült a jelentkezés, a kiskorú diákok közül egyedül Cassie tudta átvágni Dumbledore korhatár vonalát.

A nagyterem halloween-i díszbe volt öltözve, s Cassie csak akkor figyelt fel rá, mikor Harryékkel bement az ajtaján. Seamus elmesélte, hogy az egyik melák mardekáros, meg a hugrabugos Cedric Diggory már bedobta a nevét a serlegbe. Hamarosan Angelina Johnson, a griffendél kviddics csapatának a kapitánya jelent meg azzal a hírrel, hogy bedobta a nevét a serlegbe, ezzel esélyt szerezve arra, hogy a griffendél – és a Roxfort – bajnoka lehessen. Kicsivel később, mikor Cassie kilépett a nagyterem ajtaján, Madame Maxime is megjelent a beauxbatons-osokkal, akik sorban dobálták be a nevüket a serlegbe. Az esti halloweeni lakoma most hosszabbnak, és unalmasabbnak tetszett, mint eddig bármikor. Az egész vacsora az izgalmas várakozás jegyében telt; mindenki arra várt, hogy véget érjen a vacsora, és kihírdessék a három bajnok nevét. Többen lesték, hogy Dumbledore mikor fejezi be a vacsoráját, s mikor kezdődik a bajnokok kiválasztása. Nagy sokára aztán eljött ez a pillanat is. Az aranytálak tisztán, fényesen csillogtak ismét, s a zsivaj egyre élénkült a teremben. Mikor azonban Dumbledore fellállt, egy csapásra néma csend lett a teremben.

• Nos, a serleg már majdnem készen áll rá, hogy meghozza döntését – szólt Dumbledore. - Becslésem szerint még egy percre van szüksége. Addig is megkérem a leendő bajnokokat, hogy nevük kihirdetése után fáradjanak idea terem végébe, haladjanak el a tanári asztal előtt, és menjenek át a szomszéd helyiségbe – itt az asztal mögötti ajtóra mutatott – ahol megkapják majd az első utasításokat.

Dumbledore most elővette pálcáját, és széles mozdulatot tett vele. Erre a töklámpásokba elhelyezett mécsesek kivételével az összes gyertya elaludt, a teremre félhomály ereszkedett. A legerősebb fényforrás most a Tűz Serlege volt sugárzó, kék-fehér lángjaival. Mindenki dermedten, némán várt. A serleg tüze aztán hirtelen vörösre szineződött, és szikrázni kezdett; a következő pillanatban egy lángnyelv csapott ki belőle, fel a magasba, s abból egy megperzselt pergamen hullott ki. A termen álmélkodó moraj futott végig. Dumbledore elkapta a pergament, és eltartotta magától, hogy a serleg fényénél eltudja olvasni.

• Az idei Trimágus Tusán – szólt – a Durmstrang bajnoka Viktor Krum lesz!

Cassiopeia boldogan tapsolta meg barátját.

• Tudtuk! - rikkantott fel ron a kitörő tapsban.
• Bravó Viktor! Tudtam, hogy te vagy a mi emberünk! - kiáltott fel Karkarov is harsány hangon.
• Krum! Krum! Krum! - zengték a durmstangosok, és Cassie is velük zengte.

Viktor eközben felállt a mardekáros asztaltól, felment a tanári asztalhoz, jobbra fordult, és végigment előtte.

Miután a mellékajtó becsukódott Viktor mögött, a taps néhány másodperc alatt elhalt. A figyelem középpontjába az ismét vörösre változó serleg tüze került, melyből ismét egy pergamen röppent a levegőbe.

• A Beauxbatons bajnoka Fleur Delacour! - hirdette Dumbledore.

A lány kecsesen emelkedett fel a székéről, hátralibbentette hosszú, ezüstszőke haját, s elindult a Hollóhát és a Hugrabug asztala közötti folyosón. A hoppon maradtak közül eközben ketten is az asztalra borulva zokogni kezdtek – bizonyára nem örültek annyira társuk sikerének. Miután Fleur is távozott a mellékajtón, felszült csend telepedett a teremre. A harmadik bajnok, a Roxfort bajnoka következett. A serleg lángjai ismét pirosra szineződtek, újabb szikrák pattantak ki az edényből; a lángnyelv magasba csapott, s Dumbledore leemelte a hegyéről a harmadik pergament.

• A Roxfort bajnoka – szólt emelt hangon – Cedric Diggory!

Cassiopeia csalódottan sóhajtott fel, de valahogy tudta, érezte, hogy még nincs vége. Biztos volt benne, hogy Barty bajnoka még nem került sorra...

A szomszéd asztalnál kitörő hangorkánban elvesztek a többi ház asztalánál elhangzó csalódott szavak. A hugrabugosok egytől egyik felpattantak a székükről, s rikoltozva, tapsolva, dobogva ünnepelték Cedricket. A fiú sogárzó mosollyal az arcán elhaladt társai mellett, és a mellékajtó felé vette az irányt. A taps távozása után sem akart szűnni, s Dumbledore-nak sokáig kellett várnia, mire újból szóhoz jutott.

• Kitűnő! - szólt örvendezve, miután többé-kevésbé megnyugodtak a kedélyek. - Megvan hát a három bajnokunk! Biztos vagyok benne, hogy valamennyien – így a Beauxbatons és a Durmstrang többi képviselője is – egy emberként sorakoznak fel a bajnokok mögött. Azzal, hogy buzdítjátok és lelkesítitek a versenyzőket, fontos...

Dumbledore hirtelen elhallgatott, s mindenki tudta miért. Cassiopeia felállt, ahogy a serleg tüze ismét vörösre változott.

• Gyerünk... Sikerülnie kell! - mondta, s közben tekintetét le sem vette a serlegről, amelyből szikrák pattantak ki, majd hosszú lángnyelv csapott a magasba, egy negyedik pergament emelve a magasba.

Dumbledore ösztönösen kinyújtotta a kezét és megfogta a pergamenszeletet. Eltartotta magától, és elolvasta.

• Gyerünk... Mond ki... - türelmetlenkedett Cassiopeia remélve, hogy az ő neve fog elhangozni.

Hosszú szünet állt be, Dumbledore a pergamenre meredt, mindenki más Dumbledore-ra. Végül az igazgató megköszörülte a torkát, és felolvasta a pergamenre írt nevet.

• Harry Potter!
• Hogy mii?! - lepődött meg Cassiopeia, és még levegőt is elfejtett venni néhány másodpercig.

A lánnyal együtt mindenki Harryt nézte.

• Az nem lehet... - suttogta maga elé a lány, ahogy összerakta a kirakós darabkáit.

Már tudta, hogy miért van a Roxfortban Barty, hogy mi a feladata, s hogy kinek a nevét dobta be az előző éjszaka. Már tudott mindent, és cseppett sem tetszett neki a helyzet. Tudta jól, hogy mi vár rájuk, és hogy ezek még csak az előkészületek. Hát elkezdődött...

Mindenki hitetlenkedve meredt a dermedten, mozdulatlanul ülő Potterre, miközben Karkarov és McGalagony felváltva magyarázott valamit Dumbledore-nak. Végül az igazgató rábólintott McGalagony szavaira.

• Harry Potter! - szólt zengő hangon. - Harry! Légy szíves, te is gyere ide!
• Menj már! - unszolta Hermione a fiút, aki esetlenül állt fel, és majdnem elesett, miközben Dumbledore elé sétált.
• Nos... tudod, hol az ajtó, Harry – szólt Dumbledore.

Harry elindult a tanári asztal mentén, útját elképedt arcok, és megrökönyödést tükröző tekintetek kísérték. Végül ő is kilépett a mellékajtón át a nagyteremből, és egy kisebb helyiségben találta magát.

A tanárok ezután felküdték a diákokat a klubhelyiségbe, s miközben Mordon felügyelt a rendre, Dumbledore, Karkarov, Madame Maxime, McGalagony professzor, Piton professzor, Ludo Bumfolt és Mr. Kupor is bement a szomszéd helyiségbe.

• Mordon professzor! - állt meg Cassie Barty előtt, mire az kérdő tekintettel fordult felé.
• Mit akarsz Tonks? - kérdezte rekedt, dörmögő hangján a professzor.
• Szeretném kikérni valamivel kapcsolatban a tanárúr véleményét – hazudta a lány, hogy ne érdeklődjön annyira a mellette elsétáló Lavender, aki mindig hegyezte a fülét, ha valami érdekes a téma.
• Mivel kapcsolatosan?
• Az aurori pályáról szeretnék kérdezni...
• Rendben van! Menjen az irodámba, és ott várjon meg! Ó, és nem említettem még, de a tegnap esti kis sétájáért egész hónapra büntetőmunkára ítélem! Most mehet – dörmögte jó kedvvel Mordon, majd ő is a kis terembe ment, ahol mindenki azt szerette volna tudni, hogy Harry mit keres kiskorú létére a nagykorú bajnokok között – negyedikként.

Cassiopeia némi fejcsóválást követően mosolyogva tett eleget Barty kérésének – vagyis inkább parancsának – és a tanár szobájába ment,

A lány főzött némi teát amíg várt, és úgy egy órával később fel is hangzottak a jól ismert döngő léptek. Mordon, azaz Barty bezárta az ajtót, miután belépett rajta, majd leült egy székre, és levette falábát. Cassiopeia ezalatt töltött neki, és magának is a forró teából, majd leült Bartyval szemben.

• Miről akartál beszélni? Mert hogy nem az aurori pályáról, abban biztos vagyok...
• Így igaz, Barty, nem arról akarok. Tudok mindent. Tudom, hogy miért vagy itt. Összeraktam a kirakós darabkáit, és tudom, hogy mi a feladatod.
• Igazán? - kérdezett vissza kétkedő hangon, mégis érdeklődve a férfi, miközben a teát szagolgatta.
• Nem romlott. És nem is mérgezett, úgyhogy nyugodtan megihatod! - mosolygott rá Cassie.
• Remek... - ivott bele Barty. - Szóval, tudod, hogy miért vagyok itt?
• Igen.
• És? Miért vagyok itt?
• Tegnap este láttam, hogy bedobtad valaki nevét a serlegbe, erre ma az bajnoknak válassza Harryt. Tudom, hogy te dobtad be a nevét. Nem fogod megölni itt Dumbledore orra előtt, ebben biztos vagyok. Ez a feladat valaki másnak a vágya nem igaz? Végig segíteni fogod Harryt, de úgy, hogy ne tűnhessen fel senkinek. A csapda pedig a Trimágus Kupa lesz... Zsupszkulcsot csinálsz belőle így van? És a zsupszkulcs elviszi őt a Sötét Nagyúrhoz. A Nagyúr visszatérhet, és azzal a lendülettel meg is ölheti a fiút. Senki nem fogja megakadályozni ebben, és senki nem fogja tudni, hogy mi történt.
• Valóban rájöttél... De jobb volna, ha nem tudnád ezt.
• Nem bízol meg bennem – állapította meg Cassiopeia.
• Itt senkiben nem bízom – felelte Barty, ahogy kiszedte a műszemet, és elkezdődött az átváltozása.
• Különösen nem bennem. Annal ellenére, hogy tudod, ki vagyok.
• A griffendélesek nem megbízhatóak
• De én nem vagyok egyszerű griffendéles! Én, Cassiopeia Druella Lestrange vagyok, a Sötét Nagyúr két leghűségesebb halálfalójának, Bellatrix és Rodolphus Lestrange-nek a lánya...
• Jól tudom, hogy ki vagy, anélkül is, hogy a szememre vetnéd! Jobban tudom, mint te magad – sziszegte a férfi, miközben erősen megszorította a lány karját.

Eddigre már a saját alakjában állt az asztal fölött áthajolva.

• Au! Engedj el, Barty! Ez fáj...

A férfi hirtelen engedte el, s Cassiopeia a karját fájlalva húzta fel a talárja ujját.

A karja még mindig piros volt, ugyanaz a pirosság, ami akkor jelent meg, mikor Barty felküldte a Sötét Jegyet az égre. Az eltelt idő alatt azonban nem hogy elmúlt volna, de egyre élesebben rajzolódott ki a hófehér bőrön egy mintát kiadva. A sötét jegyet ábrázolta, éppen ott, ahol a halálfalók szokták viselni.

• Ez... Ez nem volt ilyen – mondta Cassiopeia.
• Mikor jelent meg? - kérdezte Barty.
• A világkupa estéjén, mikor felküldted a sötét jegyet. Azóta egyre élesebben rajzolódik ki, és néha fáj is.
• Sajnálom... - mondta a férfi, ahogy visszaült a helyére.
• Nem tudsz rá valamit?

Barty a fejét rázta.

• Nem láttam még ilyet azelőtt. Talán a futkár loboncz – kivonat jó, de nem esküdnék meg rá. Most menj, pihennem kell. És neked is.
• Itt akarok maradni, Barty...
• Semmi értelme...
• Akkor is maradok! Te csak pihenj – mosolygott rá Cassiopeia.
• Miért akarsz maradni?
• Miért ne? Legalább van társaságod...
• Remek... Ez volt minden vágyam – felelte epésen a férfi, de szája szegletében apró mosoly bujkált.

Elfogadta már, hogy a lányt nem fogja tudni lerázni. Ezért adott neki büntetőmunkát is. Főként, hogy egyre inkább azt érezte, nem akarja megfosztani magát Cassiopeia társaságától. Kedvelte a lányt, és azt akarta, hogy zavartalanul találkozhassanak, és beszélgethessenek.

• Milyen... Milyen volt a Sötét Nagyúr? - kérdezte a lány.
• Hatalmas varázsló, és a hozzá igazán hűekhez kegyes úr. A szüleid jutalmat kapnak majd, ha visszanyeri az erejét. És én is...
• Ha megúszod ezt a feladatot – tette hozzá a lány.
• Igen...
• És... a szüleim?
• Anyád nagyon szerette a Nagyurat, bármit képes lett volna feláldozni érte. Talán még most is szereti... Ő vezetett minket, mikor a Nagyúr keresésére indultunk. Az ő ötlete volt az is, hogy menjünk el Longbottomékhoz.
• És te? Részt vettél... Részt vettél benne?
• Nem, habár szerettem volna. Az ajtónál álltam, és figyeltem. Én voltam az őrszem.
• De... Csupán tettestárs voltál, mégis annyit kaptál az Azkabanban, mint a szüleim, akik valóban megkínozták Neville szüleit. Ez kegyetlenség...
• Mégis mire számítottál apámtól? - kérdezte gúnyosan Kupor.
• Nem is tudom... Némi részvétre a fia iránt, azt hiszem. De ezek után... Úgy gondolom, hogy nem sokat számíthattál neki.
• Így igaz – húzta el a száját Barty.
• Sajnálom...
• Ne sajnáld... Nincs szükségem senki sajnálatára. Remekül megvagyok anélkül is...